Gondolkodói alázatnak azt nevezném, ha valaki tudja, hogy mások gondolataiból él, s érzi ennek a jelentőségét. Akkor tartom hitelesnek ezt az alázatot, ha egyfelől állalndóan tudatában van ennek a másokból táplálkozásnak, másfelől ezzel együtt a saját létét, a saját gondolkodói létét mégiscsak egészen a sajátjának érzi. Azonban ez az alázat mint gondolkodói alázat csak akkor lehet hiteles, ha többé-kevésbé meg tudja nevezni azokat a gondolkodókat és azokat a gondolatokat, melyekből él.
Ilyen módon az alázat egy második foka is kirajzolhatóvá válik, mégpedig ha valaki tudja, hogy azok a gondolkodók, akikből ő él, azok ugyancsak mások, őelőttük járó gondolkodók gondolataiból éltek, s érzi ennek a jelentőségét. Ilyen értelemben kétszeresen is alá van vetve azon gondolkodói sorsnak, hogy nem tisztán az ő döntése, hogy kiknek a gondolkodásából él.
S amint a legtöbb ember a szülein és nagyszülein túl csak nagyon halovány tudással bír az őseiről, úgy legtöbbünknek nem adatik meg, hogy azokon túltekintsünk, akik mint gondolkodók meghatározták azok gondolkodását, akiket mi magunk követünk.
Ezzel együtt itt mégiscsak kirajzolódik a gondolkodói alázatnak egy harmadik foka, mely egyben a hiteles gondolkodói önérzet és önfelvállalás harmadik foka is. Ez pedig annak mély gondolkodói megértése és bátor elfogadása, hogy a gondolkodás eleve, eredendően és maradandóan táplálkozás abból, amit valaki más ad nekünk. Részesedés abból, hogy a valóság valóságossága önmagát megnyitja a mi gondolkodásunk előtt, sőt: már mielőtt gondolkodnánk, gondolkodásra hangol.
