Ars moriendi

Nüsszai Szent Gergely „Nagy kateketikus beszéd” című művében kívánatos tartja a keresztény hívek számára azon alapelv állandó figyelembe vételét, miszerint a halálban meg kell látnunk azt, ami emberi, a halál módjában pedig azt kell kutatnunk, ami az isteni valóságra utal. (Nüsszai Szent Gergely: Nagy kateketikus beszéd; in: A kappadókiai atyák, Ókeresztény Írók, 6. kötet, SZIT, Budapest, 1983. 554. o.) Nemcsak az emberi élet, hanem a halál eseménye is egy „rejtett szellemi tartalmat” hordoz magában, amelynek végső alapja az isteni és emberi természet egyesülésében, tehát Jézus Krisztus személyében és kereszthalálában gyökerezik. A Fiú felvette véges, tökéletlen, halandó emberi természetünket, ezáltal élet és halál titokzatos módon összetartozik, nem szakítható el egymástól. A szent író szerint az isteni valóság minden létezőt áthat és fenntart, tehát a halál eseménye nem egy élettörténet abszolút befejezettségét, hanem az emberi személy végső teljességének ígéretét hordozza.

Szeretteink, barátaink, hozzátartozóink halála minden embert (hívőt és nem hívőt egyaránt) próbára tesz. Úrrá lesz rajtunk a fájdalom, a megrendültség, a kétségbeesés érzése, egy rémisztő űr, egy áthidalhatatlan szakadék tárul fel előttünk, betör az életünkbe a szerencsétlenség tapasztalata, amely szétrombolja megszokott életvitelünket. Az ember elbizonytalanodik, minden kétségessé és kérdésessé válik előtte, nyomasztó vagy beszédes hallgatásba burkolózik. Csak a könnyek enyhíthetik némileg az elhunyttól való megfosztottság érzését, szinte ez marad a gyászoló számára az egyetlen vigasztalás. A másik ember halálának tapasztalata tehát akarvaakaratlanul a saját életünk értelmességének kérdését veti fel. A lelkiismeret számadásra szólíthat fel, felelősségre vonhat tetteimért az elhunyttal kapcsolatban. A pszichológia –nagyon helyesen- gyászmunkának nevezi ezt a folyamatot: sem az egyes ember, sem egy nemzet nem térhet ki a lelkiismeret szólítása elől, amely válaszadásra késztet mindenfajta önvád vagy önsajnálat nélkül. (Ebben az összefüggésben különös élességgel vetődik fel a halál problémája a temetetlen holtak vagy az igaztalanul elítéltek esetében: nem lehet hazugságba/ hallgatásba burkolózni, mert az élők helyett majd a halottak fognak beszélni.)

Korunk embere – aki a látszatbiztonságra való törekvéssel és a sikerorientált életörömmel jellemezhető – nem akar tudni a halálról. A halál ténye számára egy baleset, amelyet megpróbál kétségbeesetten elrejteni önmaga és mások elől: megpróbálja száműzni szürke kórházi folyosók alagsorába, mindent elkövet azért, hogy ne váljon a saját életében mások halála elbeszélhető-személyes eseménnyé. Mivel mindent birtokolni akar, nem engedi, hogy megérintse a mulandóság tapasztalata: veszedelmesen keveredik benne a fokozódó életundor és beteges halálfélelem. Folyamatosan menekül földi végességével való szembesülés elől. (Ennek a szellemi állapotnak nagyszerű leírását találjuk Szent Ágoston „Vallomásai” című könyvének negyedik fejezetében, ahol beszámol egy gyermekkori barátjának elveszítéséről. A szent írót a halál ténye rádöbbenti, hogy barátjában valami mulandót szeretett az örök helyett, miközben azt hitte, hogy ő sohasem halhat meg. A pótolhatatlan veszteség hiánya kínozza, saját létezésének semmissége.)

Amikor szeretteink eltávoznak e földi világból – megtöretünk… Hasonló módon, ahogy Jézus megtöri a kenyeret és szétosztja tanítványainak, ahogy megtöretik a kereszten: „végsőkig menő” szeretete ott nyilvánul meg teljes egészében, ahol minden emberi próbálkozás csődöt mond… a halálban. A Fiú küldetése a kereszten éri el csúcspontját, megtörténik a végleges elszakadás a Jézus és a tanítványok között (Péter elbújik szégyenében a Mester háromszori megtagadása után, a többiek szétszéledtek, egyedül János áll a megrendült Máriával a kereszt alatt), hogy egy radikálisan új viszony alakuljon ki Isten és az ember között. „A szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8)- mondja Pál apostol: ezt a szeretetet azonban nem egy önző, vak szenvedély táplálja, amely képtelen elengedni az elhunytakat (hagyván őket szellemként lebegni élet és halál között), hanem hiteles emlékezés, hűség és elkötelezettség vezérli. Olyan szeretet, amely soha nem teszi elhagyatottá az embert, mindig vele és érte van, és a halál hatalma… megtörik.

Bolla István prédikációja, Zalaszentbalázs, 2008.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük