Tisztelgésül életem egyik első Mesterének

tejsav vagy gyanta testvérek lettünk
korlátnak dőlök alattam mélység
ringat a hajó teste megremeg

Elbújtál a küszöb alatt látom
Palástod aranycsücske ott maradt
Ki alkotta az eget és a földet
A padlórésben ugyan mit keres 

Bújj elő már térden állva kérlek
Apró kezedbe hajtom homlokom
Nyomorúság a sötétben félek
Messze vannak mind az angyalok 

Azt ígérték kisgyerek koromban
Órjás leszek túl Óperencián 
Királyokat győz le majd a hangya
Ő lakik a csizmám ablakán 

Földre hintem a zizegő szalmát
átveszem a tücsök birodalmát
Sötét lovon közeleg az óra
Apró kezedbe hajtom homlokom

I M Ferdinand Ulrich

Induljunk

Induljunk tudom félsz én is félek
induljunk sötét sikátor erdején
át undok ez a sötét minek is
hoztalak magammal túl sötét
ez a városrész remélem hogy
mindezt csak álmodjuk te és én
mesélem s ahogy mesélem
a sötét megszelídül lesz belőle
szelíd délutáni erdő tisztás
igaz  nem  tudhatom  mikor  lesz
megint undok

.

Olyan szép vagy

Nézem arcod nézlek behunyt szemmel
sírok azon ahogy nevetsz fáj mert szép
mert lehet hogy csak álom e földöntúli
szépségét én álmodom hozzá nézem
arcod tudod valóságos csak az Atya
ölelése valósabb mint a semmi mint a
barátságos tisztás látod már álmodom
tovább ami szép s tapintatos s közben a
semmi énekel sem nem félelmetes sem
nem otthonos

.

Dann ist
alles gestorpen

Édesapánk arcát nézem
keze mozdul elviselhetetlen
szelíd ölelés lassú néma ének
szeráfokkal  kerubokkal  néma
mélykék   ének   bírd  ki  nagyon
kérlek  menjünk  már  tudod  hogy
meg kell írjam reménytelen sötétjét
örömtelen szerelmes énekét néma
sikolyát kell lelkembe fogadjam
lelkem  nagyobbik  felének
legbensőbb  termébe
hatalmasra   tágult
ékköves  palota
kitárt égbolt

.

Édesapánk fájdalmas éjét neked

kell megírjam éjszakából éjszakába
szökni sötét erdőben szeretni az
évszázados sötét lombú fákat
s mindenütt írni írni-írni-írni
nincs más vigasz remegő
sírását síró rajongását
szülési fájdalmát és
a teljes égboltot
rázó zokogását
fiait siratja
mindet
téged
engem
elhibázott
árva életünket
nem tudunk örülni
nem tudunk dalolni
nem élni nem halni innen
a fényre kijutni csak állunk itt
leszegett  fejjel  a  kezünk  ökölbe
szorítva s üvöltjük Gyűlöllek! Utállak!
Nem vagy többé Apám! Nem vagy többé
Isten!

Így hát

nincs más mint hogy
írni keserű magányból
keserű magányba körbe
vesz  látás  sötétje szavak
szótlan néma csöndje majd
virrasztok megkérgesedve
várva harsonák hangjára
pedig tudom sohase
ér véget Apánk
éjszakája

.

megint undok
nem otthonos
kitárt égbolt
I  s  t   e   n
éjszakája

.

Siess segítségünkre
nyilvánítsd ki bölcsességed
lefoglaltad magadnak
a kerted foglald le
az utcát a várost
a folyót a gyors vizet

Szakítsd szét az egeket
szállj alá ne maradj
elérhetetlen fenségben
palástod kérlek legyen
karnyújtásnyira
égesd kezem szakítsd szét
az egeket szállj alá
legyen a száraz föld
életteli száraz szívünk
legyen mennyei
fénnyel elárasztva
szállj alá fényesség
borítsd rám palástod
a mennyei mennyet

Tisztelgés Ottlik kadét előtt

Valamikor régen régesrégesrégen
álmomban Lisszabonban voltam
tudtam hogy ez Lisszabon volt
egy határozott érzésem persze
lehet hogy már előtte láttam egy
filmet Lisszabonról de inkább nem láttam
csak volt ez az érzés de
talán mégis előbb láttam
a filmet meredek hegyoldal
s felfelé furcsa villamos gurul
valahogy ferde nem is tudom
mint a szövegek amiket írok
írásjelek nélkül minden ferde és
nem lehet tudni a gondolat honnan
hová tart nem baj én
így szeretem nézem a villamost
lefele gurul nézem csak házakat
látok meg a tengert a filmben
visszafelé járt az óra igen volt ebben
valami jó időtlenség de főleg egy
jó ismerősség ez volt az alapvető érzés ezt
a várost szeretem a tudatom mélyén mintha
jártam volna már ott mint az a ház Gellérthegy
utca 11 olyan volt az érzés mintha szépapám
pont ebben a házban élt volna csak
az ház akkor még Nagybányán volt
úgy döntöttem ez az a ház tényleg úgy
döntöttem álmomban Lisszabonban éltem
végül is mindegy ha Lisszabonra
gondolok itt van az érzés el kéne mennem
Lisszabonba vagyis pont nem kéne elmennem
nem arról van szó hogy dédelgetem
ezt a jó érzést nem vagyok ilyen
ostoba akkor már inkább
a nagybányai utcákon kéne
bolyonganom megvan-e még az a ház
de inkább azt se sőt már tudom
újra meg újra álmomban kéne
látnom csak úgy ott lenni semmi
szándékosság semmi tervezés csak
úgy adódott jó érzés Lisszabonban
nézni a villamost a várost igen
talán azt az érzést kéne értenem miféle
ősi otthonosság hogyan működik ez hogy
emlékezem dolgokra így kellett lennie a
létem alapszerkezete ott van elrejtve nem
nincs is elrejtve teljesen
nyilvánvaló az érzés nem téved nem
hazudik az érzés előbb volt mint a
tévedni tudás az érzés előbb volt mint
a jó ténferegni benne
céltalan séta lehet hogy ez Buda
igen nekem ez Buda csak
összekeverem hol is vagyok de
összekeverhetetlen semmihez nem
hasonlítható eredendő délután
porhanyós tudom hogy meg kell
halnom megérkeztem tudom
hogy az érzés örökkévaló
az az ember szeretnék lenni aki
szereti ezt a várost látom a háztetőket
Róma ez az örök város mindenkinél
öregebb Lisszabon fiatal látom
a háztetőket nem kell hazamenni nem kell
semmi csak ez az érzés csak
egy dolog hiányzik csak
az az egy hogy mi is ez az érzés
nem baj hogy nincs rá szavam
nem tudom megnevezni
egyszerűen úgy hívom
Lisszabon úgy hívom
vagy csak egy érzés

annyira szomorú voltam
olyan száraz volt minden
hetek hónapok évek óta
száraz volt lengette a szél
mindazt ami voltam és
mindazt ami még lennék
beláthatatlan fennsíkok
füvén kövein kérges talpam
annyira szép volt egy-egy
sorod tükröződött benne
az éjszakai a téli égbolt és
belélegeztem mert Föntről
hullott mint manna azon az
ősi exoduson mint egyetlen
és utolsó esélyem hogy újra
fölfelé tekintsek első lépésben
felnézzek rád aztán felnézzek
Rá benned és mélységesen
bánjam amit tettem amit nem
tettem mélységesen leboruljak
s a füveket véremmel itassam
a köveket örökre átöleljem
hogy otthonommá legyen a

jkf

Nem is tudom mentem
valahonnan valahová ez is
álom volt a hegy nem ismertem
ragyogott szikrázott
váratlanul magaslott előttem
az égig ért kő és
tiszta érc nem ég el
nem olvad szét a tűztől
tudom végig elkísér majd
a látvány kő nemes érc
tűz amit nem felejtek
hegy magaslik fenségesen

Ez a hegy ez a tűz nem felejtem
fájdalmasan szép salaktalan
belőlem is minden salak
kiég ott vagyok abban a tűzben
fáj ahogy éltem fáj irgalom
igazság fáj és éget

Tudom belül így
fogok égni Isten
kemencéje tisztító
arra gondolok már nem
félek bűntől nem félek
fájdalomtól nem félek
ítélő haragtól végső
nyugalom örök izzás

A felkelő nap hátulról ért
a hegy ragyogott szikrázott
valószínűtlen volt mint próféta
angyal óriási kiskutya néz
nézem nem pusztítja el bensőm
csak égek nem töröl el a
föld színéről látom mindig
mindig előtte állok

Hadd kapaszkodjak fel öledbe
lásd kicsiny nyolcéves fiúcska
tele félelemmel keserű
magánnyal hadd sírjak
vigasztalódjak

Nem tudtam mi az szabadnak lenni
gondoltam mint valami sas
gondoltam erős szárnyakon
falvak fölött hegyláncok fölött
kibírok minden szelet hideget
látom a mindenséget

Nem tudtam mi a fenséges fény gyertyafényes
ünnepség mint kedvelt ifjú a sokadalomban
gondoltam igaz nagylelkű barátságok
gondoltam kedélyes otthonos világot
rajzolnak majd körém

Nem tudtam mi a bölcsesség
kerestem magányomban
nem volt velem senki csak ez
a régi érzés hogy mindez nem lehet
hiába hogy valamiért elindultam
gondoltam valahová megérkezem
csendes boldog otthon

Hadd kapaszkodjak fel öledbe
ringasson egyszerűség
Hadd kapaszkodjak fel
gyermek a magasba
fénybe derűbe kicsiknek
hajnali derengés tanuljak beszélni
lehessek karodban
egy percre újra a régi
szomorú fiúcska

Vieles hast du erlebt, du teure Mutter! und ruhst nun
Glücklich, von Fernen und Nahn liebend beim Namen genannt,
Mir auch herzlich geehrt in des Alters silberner Krone
Unter den Kindern, die dir reifen und wachsen und blühn.
Langes Leben hat dir die sanfte Seele gewonnen
Und die Hoffnung, die dich freundlich in Leiden geführt.
Denn zufrieden bist du und fromm, wie die Mutter, die einst den
Besten der Menschen, den Freund unserer Erde, gebar. –
Ach! sie wissen es nicht, wie der Hohe wandelt’ im Volke,
Und vergessen ist fast, was der Lebendige war.
Wenige kennen ihn doch und oft erscheinet erheiternd
Mitten in stürmischer Zeit ihnen das himmlische Bild.
Allversöhnend und still mit den armen Sterblichen ging er,
Dieser einzige Mann, göttlich im Geiste, dahin.
Keines der Lebenden war aus seiner Seele geschlossen
Und die Leiden der Welt trug er an liebender Brust.
Mit dem Tode befreundet’ er sich, im Namen der andern
Ging er aus Schmerzen und Müh siegend zum Vater zurück.
Und du kennest ihn auch, du teure Mutter! und wandelst
Glaubend und duldend und still ihm, dem Erhabenen, nach.
Sieh! es haben mich selbst verjüngt die kindlichen Worte,
Und es rinnen, wie einst, Tränen vom Auge mir noch;
Und ich denke zurück an längst vergangene Tage,
Und die Heimat erfreut wieder mein einsam Gemüt,
Und das Haus, wo ich einst bei deinen Segnungen aufwuchs,
Wo, von Liebe genährt, schneller der Knabe gedieh.
ch! wie dacht ich dann oft, du solltest meiner dich freuen,
ann ich ferne mich sah wirkend in offener Welt.
Manches hab ich versucht und geträumt und habe die Brust mir
Wund gerungen indes, aber ihr heilet sie mir,
O ihr Lieben! und lange, wie du, o Mutter! zu leben
Will ich lernen; es ist ruhig das Alter und fromm.
Kommen will ich zu dir; dann segne den Enkel noch Einmal,
Daß dir halte der Mann, was er, als Knabe, gelobt.

Friedrich Hölderlin (1799) 

Ha te mosolyogsz akkor én is mosolygok mert
a Te mosolyod az én mosolyom volt az én
mosolyom a te mosolyod volt van lesz mert
tudom miért mosolyogsz mert tudom miért
mosolyogtam mert tudom mit álmodtál mert
tudom miért sírtál és ez így lesz akkor is ha már
nagy leszel és tudsz már beszélni és ez így lesz
akkor is ha majd parancsolsz a szélnek ha majd
jönnek napok nincs kegyelem a földnek mert a te
szíved az én szívem volt van lesz mert belül sírom
a Te könnyed mert fiam vagy mert szívem a szíved
mert érzem amit érzel érzek dolgokat amik
másoknak nem léteznek tudok dolgokat tudom mit
álmodtál tudom miért sírsz tudom miért mosolyogsz