Hetvenszerhétszer
Ó irgalom atyja ne hagyj el 
Negyvenszernégyszer
Négy égtájkorszak
Virrasztok éjjel 
Háromszorhárom
Szívedbe írom
Százszor 

Árvák vagyunk
Atyánk vagy
Fiak vagyon
Te Bátor
El ne hagyj
Kérjük százszor
Alászállsz
Ahányszor
Izzik szívünk

Csak felhős levegő
és nyugalmas tenger
papírtutaj 

Az órám itt ketyeg
az évezredeket
nem méri meg 

Lehetnék fáraó
kalóz cserkész csaló
az Isten verje meg 

Ők nem hittek nekem
oszlopok emberek
Isten bocsássa meg

K. I. 60. szülinapjára

I.

Képzeld tegnap Duna partján
ballag János vele Tamás

öreg bölcs a kövér bölccsel
kétszemélyes kupaktanács

nem is mondtam kora reggel
barátjuk a nap most kel fel

.

II.

ballag zsidó teológus
nevezetes öregember

s legkedvesebb tanítványa
kettő lélek mint egy tenger

.

III.

Céltalanul ténferegnek
gondot rosszat elfelednek

előttük egy koszos veréb
kifli vége neki ebéd

.

IV.

Mint egy könyvből lépnek elém
mosolyognak derék legény

Mit olvasol mondom regény
főszereplő te vagy szegény

Tamás kérdi milyen regény
ez a szöveg lelki edény

parafrázis melyben István
megöregszik csendben lomhán

pontosabban készül arra
életútját hogyan zárja

Tamás mondja az a lényeg
barátság ne érjen véget

János fájdalmasan nézi
Hogy lehetne vége kérdi

Három vagyunk és nem kettő
test és lélek és a szerző

S épp amikor így beszélünk
valamire felfigyelünk

folyón úszik egy nagy hajó
rajta lobog német zászló

Tamás mondja félig német
félig olasz ez két lélek

Ami benne viaskodik
forradalmi meg is botlik

Mire János dehogy görög
a lényeg az élet örök

Körbe nézve keres példát
elégedett lát egy anyát

Mire Tamás egyetértek
de nézd azt a kutyát kérlek

Ezen aztán összevesznek
két perc alatt kibékülnek

.

V.

Jobbra nézek milyen látvány
ott hintázik szegény István

felbámul a Margit hídra
aztán meg a két mártírra

.

VI.

Én meg persze csak hallgatok
lelkem mélyén tiltakozok

Beszélgetés elkomorul
néznek talán elméd borul

Mondják az a fránya anyag
genetika vagyis marad

Nézek és már dühös vagyok
még hogy ez lenne a Titok

Voltam és már fenn is lenn is
filozófus-teológus

Voltam veréb voltam bagoly
Padláslakó szabad fogoly

S közben meg is öregedtem
semmiért el nem cserélem

A két nagy bölcs csak pislog rám
ez csak művi dráma talán

Hümmögnek és továbbmennek
Analízis elemeznek

Ott maradok a rakparton
várom jöjjön végre alkony

.

VII

János mondja talán mégis
benne lehet föld is ég is

Tamás meg csak ballag hallgat
talán csak egy ilyen alkat

Olyan hétköznapi ember
zűrzavaros értelemmel

Aztán csak a folyót nézik
zűrzavaros az is érzik

A kutya meg milyen kínos
odapiszkít a lábukhoz

.

Utóirat Jóska Pista

Örök élet hétköznapok
Én már ugyan így maradok

Amit látok az már látvány
nem vaddisznó hanem ártány

Legyen azért egyértelmű
a hangvétel az életmű

Koszos piti hétköznapok
biblikus kép amit lopok

Te meg írod mai szavak
a háttérben sötét alak

A háttérben annyi órjás
egyiptomi hős kintornás

Mondogatom szegény István
könyörögjél imádkozzál

Ahogy az az örök baka
végleg övé itt a Duna

Kedves K I

Az van hogy szívesen megvárom
hogy a pillangó megkérdezzen csak
nem tudok pillangóul még azt se
tudom értem a függöny a huzattól
miért pont úgy libben ahogy
de legalább a pillangók
kétszázmillió éve is csak
pár hétig éltek a függönyt meg
mi találtuk ki legyen inkább
fátyol nincs mögötte
társulat csak egy
kocsonyás üveggolyó megvárom
kérdezzen csak ha akar

Az én fogságom története sajnos
nem ilyen szép nem bonyodalmas
igaz tanultam egy szép szót
Machenschaft szerintem
pont kifejezi amit szeretne
mindegy hogy modernek
vagy beavatottak ivarérettek
csak a kezüket nézem ahogy
a dolgokat megragadják nekem
leginkább félelmetes nem szeretnék
dolog lenni akkor már inkább
megtanulok pillangóul

Egy másik szép szót is tanultam
balgaság milyen finoman mondja pedig
valójában elég rút a kevélység az
és mindig is itt volt gonosz dolog
de legalább nem élettelen
nem hitlogisztika boldog aki
megragadja és sziklához vágja
csecsemőit szóval ez nem
valami ártatlan korszerűség

Amúgy meg átaludtam ezt a párszáz
évet igaz voltak álmaim talán így is
megértettem hogy nem lehetek
pillangó legfeljebb csak szomorú
nem is szomorú csak csalódott
még csak itt tartok pedig
megpróbáltam a szomorúság
igen értem több ennél de hogy
mi is talán értem pedig a barátaim
meg a szeretteim elég távol vannak
viszont volt egy lelkiatyám sírok
ha csak rágondolok

De hogy mi lesz ha kinyitom a szemem
meg hogy mi szokott történni az a baj
nincs visszaút félek a barátaimtól meg
a szeretteimtől igazából az az érdekes
hogy egyáltalán van ez a különbség
hogy hirtelen világos lesz vagy sötét
tudom is én hogyan a szemem
megszokja majd de igazad van
tényleg élet mondjuk úgy vagyok vele
itt vannak a dolgok életük van
a szívük jóság vegyük a kavicsokat
a szívük szomorúság előbb voltak
mint a lepkék vagy a virágok
meg a földrészek vagy akár a
parttalan tenger és persze
sokkal előbb mint a házak
meg a városok előbb voltak
és hűségesebbek szerintem ez
fontos pedig még pigmentjeik
sincsenek csak úgy mégis van rajtuk
valami halvány színárnyalat
visszaverődik róluk a fény ami
megint csak előbb volt
de ezt szerintem ők is tudják
és ha meglocsolom őket jobban látom
és tükröződik ez a világmodell dolog

Bocsi ez nem harminc nap volt csak
harminc perc de ne gondold hogy
elpoénkodom de azért légy szíves
legyél szigorú meg haragos én meg
még elmondom hogy minden megvan

És hogy ez az
él-halott-lét
szabad dolog
mondom pedig
pillangóul
nem is tudok

Siess segítségünkre
nyilvánítsd ki hatalmad
bölcsességed egészen
más szövetből szőtted
lefoglaltad magadnak
a kerted foglald le
a pusztát a romlott várost
a folyót a sós vizet

Siess segítségünkre
és szakítsd szét az egeket
szállj alá ne zárkózz be
elérhetetlen fenségbe legyen
karnyújtásnyira palástod
add kezembe jogarod
égesd kezem szakítsd szét
az egeket szállj alá
legyen a száraz
föld életteli száraz
szívünk legyen mennyei
fénnyel elárasztva
te ott vagy mi itt
szállj alá fényesség
vakíts meg hagy lássuk
a mennyei mennyet

Tisztelgés Ottlik kadét előtt

Valamikor régen régesrégesrégen
álmomban Lisszabonban voltam
tudtam hogy ez Lisszabon volt
egy határozott érzésem persze
lehet hogy már előtte láttam egy
filmet Lisszabonról de inkább nem láttam
csak volt ez az érzés de
talán mégis előbb láttam
a filmet meredek hegyoldal
s felfelé furcsa villamos gurul
valahogy ferde nem is tudom
mint a szövegek amiket írok
írásjelek nélkül minden ferde és
nem lehet tudni a gondolat honnan
hová tart nem baj én
így szeretem nézem a villamost
lefele gurul nézem csak házakat
látok meg a tengert a filmben
visszafelé járt az óra igen volt ebben
valami jó időtlenség de főleg egy
jó ismerősség ez volt az alapvető érzés ezt
a várost szeretem a tudatom mélyén mintha
jártam volna már ott mint az a ház Gellérthegy
utca 11 olyan volt az érzés mintha szépapám
pont ebben a házban élt volna csak
az ház akkor még Nagybányán volt
úgy döntöttem ez az a ház tényleg úgy
döntöttem álmomban Lisszabonban éltem
végül is mindegy ha Lisszabonra
gondolok itt van az érzés el kéne mennem
Lisszabonba vagyis pont nem kéne elmennem
nem arról van szó hogy dédelgetem
ezt a jó érzést nem vagyok ilyen
ostoba akkor már inkább
a nagybányai utcákon kéne
bolyonganom megvan-e még az a ház
de inkább azt se sőt már tudom
újra meg újra álmomban kéne
látnom csak úgy ott lenni semmi
szándékosság semmi tervezés csak
úgy adódott jó érzés Lisszabonban
nézni a villamost a várost igen
talán azt az érzést kéne értenem miféle
ősi otthonosság hogyan működik ez hogy
emlékezem dolgokra így kellett lennie a
létem alapszerkezete ott van elrejtve nem
nincs is elrejtve teljesen
nyilvánvaló az érzés nem téved nem
hazudik az érzés előbb volt mint a
tévedni tudás az érzés előbb volt mint
a jó ténferegni benne
céltalan séta lehet hogy ez Buda
igen nekem ez Buda csak
összekeverem hol is vagyok de
összekeverhetetlen semmihez nem
hasonlítható eredendő délután
porhanyós tudom hogy meg kell
halnom megérkeztem tudom
hogy az érzés örökkévaló
az az ember szeretnék lenni aki
szereti ezt a várost látom a háztetőket
Róma ez az örök város mindenkinél
öregebb Lisszabon fiatal látom
a háztetőket nem kell hazamenni nem kell
semmi csak ez az érzés csak
egy dolog hiányzik csak
az az egy hogy mi is ez az érzés
nem baj hogy nincs rá szavam
nem tudom megnevezni
egyszerűen úgy hívom
Lisszabon úgy hívom
vagy csak egy érzés

annyira szomorú voltam
olyan száraz volt minden
hetek hónapok évek óta
száraz volt lengette a szél
mindazt ami voltam és
mindazt ami még lennék
beláthatatlan fennsíkok
füvén kövein kérges talpam
annyira szép volt egy-egy
sorod tükröződött benne
az éjszakai a téli égbolt és
belélegeztem mert Föntről
hullott mint manna azon az
ősi exoduson mint egyetlen
és utolsó esélyem hogy újra
fölfelé tekintsek első lépésben
felnézzek rád aztán felnézzek
Rá benned és mélységesen
bánjam amit tettem amit nem
tettem mélységesen leboruljak
s a füveket véremmel itassam
a köveket örökre átöleljem
hogy otthonommá legyen a

jkf

Nem is tudom mentem
valahonnan valahová ez is
álom volt a hegy nem ismertem
ragyogott szikrázott
váratlanul magaslott előttem
az égig ért kő és
tiszta érc nem ég el
nem olvad szét a tűztől
tudom végig elkísér majd
a látvány kő nemes érc
tűz amit nem felejtek
hegy magaslik fenségesen

Ez a hegy ez a tűz nem felejtem
fájdalmasan szép salaktalan
belőlem is minden salak
kiég ott vagyok abban a tűzben
fáj ahogy éltem fáj irgalom
igazság fáj és éget

Tudom belül így
fogok égni Isten
kemencéje tisztító
arra gondolok már nem
félek bűntől nem félek
fájdalomtól nem félek
ítélő haragtól végső
nyugalom örök izzás

A felkelő nap hátulról ért
a hegy ragyogott szikrázott
valószínűtlen volt mint próféta
angyal óriási kiskutya néz
nézem nem pusztítja el bensőm
csak égek nem töröl el a
föld színéről látom mindig
mindig előtte állok

Hadd kapaszkodjak fel öledbe
lásd kicsiny nyolcéves fiúcska
tele félelemmel keserű
magánnyal hadd sírjak
vigasztalódjak

Nem tudtam mi az szabadnak lenni
gondoltam mint valami sas
gondoltam erős szárnyakon
falvak fölött hegyláncok fölött
kibírok minden szelet hideget
látom a mindenséget

Nem tudtam mi a fenséges fény gyertyafényes
ünnepség mint kedvelt ifjú a sokadalomban
gondoltam igaz nagylelkű barátságok
gondoltam kedélyes otthonos világot
rajzolnak majd körém

Nem tudtam mi a bölcsesség
kerestem magányomban
nem volt velem senki csak ez
a régi érzés hogy mindez nem lehet
hiába hogy valamiért elindultam
gondoltam valahová megérkezem
csendes boldog otthon

Hadd kapaszkodjak fel öledbe
ringasson egyszerűség
Hadd kapaszkodjak fel
gyermek a magasba
fénybe derűbe kicsiknek
hajnali derengés tanuljak beszélni
lehessek karodban
egy percre újra a régi
szomorú fiúcska

Vieles hast du erlebt, du teure Mutter! und ruhst nun
Glücklich, von Fernen und Nahn liebend beim Namen genannt,
Mir auch herzlich geehrt in des Alters silberner Krone
Unter den Kindern, die dir reifen und wachsen und blühn.
Langes Leben hat dir die sanfte Seele gewonnen
Und die Hoffnung, die dich freundlich in Leiden geführt.
Denn zufrieden bist du und fromm, wie die Mutter, die einst den
Besten der Menschen, den Freund unserer Erde, gebar. –
Ach! sie wissen es nicht, wie der Hohe wandelt’ im Volke,
Und vergessen ist fast, was der Lebendige war.
Wenige kennen ihn doch und oft erscheinet erheiternd
Mitten in stürmischer Zeit ihnen das himmlische Bild.
Allversöhnend und still mit den armen Sterblichen ging er,
Dieser einzige Mann, göttlich im Geiste, dahin.
Keines der Lebenden war aus seiner Seele geschlossen
Und die Leiden der Welt trug er an liebender Brust.
Mit dem Tode befreundet’ er sich, im Namen der andern
Ging er aus Schmerzen und Müh siegend zum Vater zurück.
Und du kennest ihn auch, du teure Mutter! und wandelst
Glaubend und duldend und still ihm, dem Erhabenen, nach.
Sieh! es haben mich selbst verjüngt die kindlichen Worte,
Und es rinnen, wie einst, Tränen vom Auge mir noch;
Und ich denke zurück an längst vergangene Tage,
Und die Heimat erfreut wieder mein einsam Gemüt,
Und das Haus, wo ich einst bei deinen Segnungen aufwuchs,
Wo, von Liebe genährt, schneller der Knabe gedieh.
ch! wie dacht ich dann oft, du solltest meiner dich freuen,
ann ich ferne mich sah wirkend in offener Welt.
Manches hab ich versucht und geträumt und habe die Brust mir
Wund gerungen indes, aber ihr heilet sie mir,
O ihr Lieben! und lange, wie du, o Mutter! zu leben
Will ich lernen; es ist ruhig das Alter und fromm.
Kommen will ich zu dir; dann segne den Enkel noch Einmal,
Daß dir halte der Mann, was er, als Knabe, gelobt.

Friedrich Hölderlin (1799)