Kedves K I

Az van hogy szívesen megvárom
hogy a pillangó megkérdezzen csak
nem tudok pillangóul még azt se
tudom értem a függöny a huzattól
miért pont úgy libben ahogy
de legalább a pillangók
kétszázmillió éve is csak
pár hétig éltek a függönyt meg
mi találtuk ki legyen inkább
fátyol nincs mögötte
társulat csak egy
kocsonyás üveggolyó megvárom
kérdezzen csak ha akar

Az én fogságom története sajnos
nem ilyen szép nem bonyodalmas
igaz tanultam egy szép szót
Machenschaft szerintem
pont kifejezi amit szeretne
mindegy hogy modernek
vagy beavatottak ivarérettek
csak a kezüket nézem ahogy
a dolgokat megragadják nekem
leginkább félelmetes nem szeretnék
dolog lenni akkor már inkább
megtanulok pillangóul

Egy másik szép szót is tanultam
balgaság milyen finoman mondja pedig
valójában elég rút a kevélység az
és mindig is itt volt gonosz dolog
de legalább nem élettelen
nem hitlogisztika boldog aki
megragadja és sziklához vágja
csecsemőit szóval ez nem
valami ártatlan korszerűség

Amúgy meg átaludtam ezt a párszáz
évet igaz voltak álmaim talán így is
megértettem hogy nem lehetek
pillangó legfeljebb csak szomorú
nem is szomorú csak csalódott
még csak itt tartok pedig
megpróbáltam a szomorúság
igen értem több ennél de hogy
mi is talán értem pedig a barátaim
meg a szeretteim elég távol vannak
viszont volt egy lelkiatyám sírok
ha csak rágondolok

De hogy mi lesz ha kinyitom a szemem
meg hogy mi szokott történni az a baj
nincs visszaút félek a barátaimtól meg
a szeretteimtől igazából az az érdekes
hogy egyáltalán van ez a különbség
hogy hirtelen világos lesz vagy sötét
tudom is én hogyan a szemem
megszokja majd de igazad van
tényleg élet mondjuk úgy vagyok vele
itt vannak a dolgok életük van
a szívük jóság vegyük a kavicsokat
a szívük szomorúság előbb voltak
mint a lepkék vagy a virágok
meg a földrészek vagy akár a
parttalan tenger és persze
sokkal előbb mint a házak
meg a városok előbb voltak
és hűségesebbek szerintem ez
fontos pedig még pigmentjeik
sincsenek csak úgy mégis van rajtuk
valami halvány színárnyalat
visszaverődik róluk a fény ami
megint csak előbb volt
de ezt szerintem ők is tudják
és ha meglocsolom őket jobban látom
és tükröződik ez a világmodell dolog

Bocsi ez nem harminc nap volt csak
harminc perc de ne gondold hogy
elpoénkodom de azért légy szíves
legyél szigorú meg haragos én meg
még elmondom hogy minden megvan

És hogy ez az
él-halott-lét
szabad dolog
mondom pedig
pillangóul
nem is tudok

Siess segítségünkre
nyilvánítsd ki hatalmad
bölcsességed egészen
más szövetből szőtted
lefoglaltad magadnak
a kerted foglald le
a pusztát a romlott várost
a folyót a sós vizet

Siess segítségünkre
és szakítsd szét az egeket
szállj alá ne zárkózz be
elérhetetlen fenségbe legyen
karnyújtásnyira palástod
add kezembe jogarod
égesd kezem szakítsd szét
az egeket szállj alá
legyen a száraz
föld életteli száraz
szívünk legyen mennyei
fénnyel elárasztva
te ott vagy mi itt
szállj alá fényesség
vakíts meg hagy lássuk
a mennyei mennyet

Tisztelgés Ottlik kadét előtt

Valamikor régen régesrégesrégen
álmomban Lisszabonban voltam
tudtam hogy ez Lisszabon volt
egy határozott érzésem persze
lehet hogy már előtte láttam egy
filmet Lisszabonról de inkább nem láttam
csak volt ez az érzés de
talán mégis előbb láttam
a filmet meredek hegyoldal
s felfelé furcsa villamos gurul
valahogy ferde nem is tudom
mint a szövegek amiket írok
írásjelek nélkül minden ferde és
nem lehet tudni a gondolat honnan
hová tart nem baj én
így szeretem nézem a villamost
lefele gurul nézem csak házakat
látok meg a tengert a filmben
visszafelé járt az óra igen volt ebben
valami jó időtlenség de főleg egy
jó ismerősség ez volt az alapvető érzés ezt
a várost szeretem a tudatom mélyén mintha
jártam volna már ott mint az a ház Gellérthegy
utca 11 olyan volt az érzés mintha szépapám
pont ebben a házban élt volna csak
az ház akkor még Nagybányán volt
úgy döntöttem ez az a ház tényleg úgy
döntöttem álmomban Lisszabonban éltem
végül is mindegy ha Lisszabonra
gondolok itt van az érzés el kéne mennem
Lisszabonba vagyis pont nem kéne elmennem
nem arról van szó hogy dédelgetem
ezt a jó érzést nem vagyok ilyen
ostoba akkor már inkább
a nagybányai utcákon kéne
bolyonganom megvan-e még az a ház
de inkább azt se sőt már tudom
újra meg újra álmomban kéne
látnom csak úgy ott lenni semmi
szándékosság semmi tervezés csak
úgy adódott jó érzés Lisszabonban
nézni a villamost a várost igen
talán azt az érzést kéne értenem miféle
ősi otthonosság hogyan működik ez hogy
emlékezem dolgokra így kellett lennie a
létem alapszerkezete ott van elrejtve nem
nincs is elrejtve teljesen
nyilvánvaló az érzés nem téved nem
hazudik az érzés előbb volt mint a
tévedni tudás az érzés előbb volt mint
a jó ténferegni benne
céltalan séta lehet hogy ez Buda
igen nekem ez Buda csak
összekeverem hol is vagyok de
összekeverhetetlen semmihez nem
hasonlítható eredendő délután
porhanyós tudom hogy meg kell
halnom megérkeztem tudom
hogy az érzés örökkévaló
az az ember szeretnék lenni aki
szereti ezt a várost látom a háztetőket
Róma ez az örök város mindenkinél
öregebb Lisszabon fiatal látom
a háztetőket nem kell hazamenni nem kell
semmi csak ez az érzés csak
egy dolog hiányzik csak
az az egy hogy mi is ez az érzés
nem baj hogy nincs rá szavam
nem tudom megnevezni
egyszerűen úgy hívom
Lisszabon úgy hívom
vagy csak egy érzés

annyira szomorú voltam
olyan száraz volt minden
hetek hónapok évek óta
száraz volt lengette a szél
mindazt ami voltam és
mindazt ami még lennék
beláthatatlan fennsíkok
füvén kövein kérges talpam
annyira szép volt egy-egy
sorod tükröződött benne
az éjszakai a téli égbolt és
belélegeztem mert Föntről
hullott mint manna azon az
ősi exoduson mint egyetlen
és utolsó esélyem hogy újra
fölfelé tekintsek első lépésben
felnézzek rád aztán felnézzek
Rá benned és mélységesen
bánjam amit tettem amit nem
tettem mélységesen leboruljak
s a füveket véremmel itassam
a köveket örökre átöleljem
hogy otthonommá legyen a

jkf

Nem is tudom mentem
valahonnan valahová ez is
álom volt a hegy nem ismertem
ragyogott szikrázott
váratlanul magaslott előttem
az égig ért kő és
tiszta érc nem ég el
nem olvad szét a tűztől
tudom végig elkísér majd
a látvány kő nemes érc
tűz amit nem felejtek
hegy magaslik fenségesen

Ez a hegy ez a tűz nem felejtem
fájdalmasan szép salaktalan
belőlem is minden salak
kiég ott vagyok abban a tűzben
fáj ahogy éltem fáj irgalom
igazság fáj és éget

Tudom belül így
fogok égni Isten
kemencéje tisztító
arra gondolok már nem
félek bűntől nem félek
fájdalomtól nem félek
ítélő haragtól végső
nyugalom örök izzás

A felkelő nap hátulról ért
a hegy ragyogott szikrázott
valószínűtlen volt mint próféta
angyal óriási kiskutya néz
nézem nem pusztítja el bensőm
csak égek nem töröl el a
föld színéről látom mindig
mindig előtte állok

Hadd kapaszkodjak fel öledbe
lásd kicsiny nyolcéves fiúcska
tele félelemmel keserű
magánnyal hadd sírjak
vigasztalódjak

Nem tudtam mi az szabadnak lenni
gondoltam mint valami sas
gondoltam erős szárnyakon
falvak fölött hegyláncok fölött
kibírok minden szelet hideget
látom a mindenséget

Nem tudtam mi a fenséges fény gyertyafényes
ünnepség mint kedvelt ifjú a sokadalomban
gondoltam igaz nagylelkű barátságok
gondoltam kedélyes otthonos világot
rajzolnak majd körém

Nem tudtam mi a bölcsesség
kerestem magányomban
nem volt velem senki csak ez
a régi érzés hogy mindez nem lehet
hiába hogy valamiért elindultam
gondoltam valahová megérkezem
csendes boldog otthon

Hadd kapaszkodjak fel öledbe
ringasson egyszerűség
Hadd kapaszkodjak fel
gyermek a magasba
fénybe derűbe kicsiknek
hajnali derengés tanuljak beszélni
lehessek karodban
egy percre újra a régi
szomorú fiúcska

Vieles hast du erlebt, du teure Mutter! und ruhst nun
Glücklich, von Fernen und Nahn liebend beim Namen genannt,
Mir auch herzlich geehrt in des Alters silberner Krone
Unter den Kindern, die dir reifen und wachsen und blühn.
Langes Leben hat dir die sanfte Seele gewonnen
Und die Hoffnung, die dich freundlich in Leiden geführt.
Denn zufrieden bist du und fromm, wie die Mutter, die einst den
Besten der Menschen, den Freund unserer Erde, gebar. –
Ach! sie wissen es nicht, wie der Hohe wandelt’ im Volke,
Und vergessen ist fast, was der Lebendige war.
Wenige kennen ihn doch und oft erscheinet erheiternd
Mitten in stürmischer Zeit ihnen das himmlische Bild.
Allversöhnend und still mit den armen Sterblichen ging er,
Dieser einzige Mann, göttlich im Geiste, dahin.
Keines der Lebenden war aus seiner Seele geschlossen
Und die Leiden der Welt trug er an liebender Brust.
Mit dem Tode befreundet’ er sich, im Namen der andern
Ging er aus Schmerzen und Müh siegend zum Vater zurück.
Und du kennest ihn auch, du teure Mutter! und wandelst
Glaubend und duldend und still ihm, dem Erhabenen, nach.
Sieh! es haben mich selbst verjüngt die kindlichen Worte,
Und es rinnen, wie einst, Tränen vom Auge mir noch;
Und ich denke zurück an längst vergangene Tage,
Und die Heimat erfreut wieder mein einsam Gemüt,
Und das Haus, wo ich einst bei deinen Segnungen aufwuchs,
Wo, von Liebe genährt, schneller der Knabe gedieh.
ch! wie dacht ich dann oft, du solltest meiner dich freuen,
ann ich ferne mich sah wirkend in offener Welt.
Manches hab ich versucht und geträumt und habe die Brust mir
Wund gerungen indes, aber ihr heilet sie mir,
O ihr Lieben! und lange, wie du, o Mutter! zu leben
Will ich lernen; es ist ruhig das Alter und fromm.
Kommen will ich zu dir; dann segne den Enkel noch Einmal,
Daß dir halte der Mann, was er, als Knabe, gelobt.

Friedrich Hölderlin (1799) 

Ha te mosolyogsz akkor én is mosolygok mert
a Te mosolyod az én mosolyom volt az én
mosolyom a te mosolyod volt van lesz mert
tudom miért mosolyogsz mert tudom miért
mosolyogtam mert tudom mit álmodtál mert
tudom miért sírtál és ez így lesz akkor is ha már
nagy leszel és tudsz már beszélni és ez így lesz
akkor is ha majd parancsolsz a szélnek ha majd
jönnek napok nincs kegyelem a földnek mert a te
szíved az én szívem volt van lesz mert belül sírom
a Te könnyed mert fiam vagy mert szívem a szíved
mert érzem amit érzel érzek dolgokat amik
másoknak nem léteznek tudok dolgokat tudom mit
álmodtál tudom miért sírsz tudom miért mosolyogsz

Néha egy pillanatra
elsírom magam
nincsenek könnyek ráz
egy érzés
nézem a kertem
emlékek üresség

Néha egy pillanatra
sírok könny nélkül
ráz egy érzés nézem
a fákat füvet
a föld alatt a magjuk
születik édes éhség

Néha egy pillanatra
felnézek pirkadatra
gondolok ébredésre
rád gondolok ki
eltüntél mindörökre

Mentünk fel a hegyre
én a válladon jóleső
érzés volt minden
minden léptednél
arcom az arcodhoz ért mint
mikor pont ilyen kicsi voltam
apa voltál borostád
emlékszem az érintés
jó volt csiklandozott
védettség volt még nem tudtam
minden sejtem eleven fenn
a szabad égbolt kezem tudott ölelni
még nem tudtam mit jelent
szeretni nyakadban
jó volt így lenni tudtam
ez majd örökké tart balra le
a meredek hegyoldal
óriás bükkök országa megannyi
arkangyal fenn a hegyre épült város
benne széles terek a szem
messzire ellát le a völgyig

Mentünk fel a hegyre
fel a kaptatón erős
voltál jókedvű a hátadon
minden lépteddel a nyakadba
simulva én is nagy voltam
erős még nem tudtam mi az
szabadnak lenni még
nem tudtam ez volt van lesz
mentünk délelőtti napfény
melegített mentünk
mindig is szerettem a délelőtti
fényben utcákat járókelőket
zöldséges szelíd zajok
a ház ahol laktam sokszor
azt álmodtam megint ott lakom
állok az ajtó előtt és sírok

A házban egy osztrák néni
kávéscsészében kistányéron
kávét hozott nekem zavarba
jöttem ez a kis kedvesség
lebénított azt kérdezte
mit jelent ez a szó
a világégés után hetven évvel
volt ott egy kislány ezt
ismételgette anyátlan apátlan árva
keservesen csak sírt nem volt
lába szelíden sírt a néni
azt kérdezte mit jelent
a magyar szó ő nem érti
a kislány sírva mondogatta
Idösanyám Idösanyám

Ha eszembe jut én is
sírok belül az öreg néni
hetven év távlatából hibátlan
tájszólással mondta teljesen
átéltem vele a nagyháborút
nyomorúságot milyen árvának
lenni most is hallom
Idösanyám Idösanyám

Megyünk fel a hegyre
én a válladon jóleső
érzés minden jóleső
érzés arcom az
arcodhoz ér szabad vagyok
erős kicsi gyermek jóleső
ringatás ezt álmodtam
megint veled álmodtam
megyünk fel a hegyi város
örök piacára délelőtti napfény
csiklandozza arcom enyém vagy
tied vagyok erős vagy és szabad
Idösapám Idösapám