annyira szomorú voltam
olyan száraz volt minden
hetek hónapok évek óta
száraz volt lengette a szél
mindazt ami voltam és
mindazt ami még lennék
beláthatatlan fennsíkok
füvén kövein kérges talpam
annyira szép volt egy-egy
sorod tükröződött benne
az éjszakai a téli égbolt és
belélegeztem mert Föntről
hullott mint manna azon az
ősi exoduson mint egyetlen
és utolsó esélyem hogy újra
fölfelé tekintsek első lépésben
felnézzek rád aztán felnézzek
Rá benned és mélységesen
bánjam amit tettem amit nem
tettem mélységesen leboruljak
s a füveket véremmel itassam
a köveket örökre átöleljem
hogy otthonommá legyen a

jkf

Nem is tudom mentem
valahonnan valahová ez is
álom volt a hegy nem ismertem
ragyogott szikrázott
váratlanul magaslott előttem
az égig ért kő és
tiszta érc nem ég el
nem olvad szét a tűztől
tudom végig elkísér majd
a látvány kő nemes érc
tűz amit nem felejtek
hegy magaslik fenségesen

Ez a hegy ez a tűz nem felejtem
fájdalmasan szép salaktalan
belőlem is minden salak
kiég ott vagyok abban a tűzben
fáj ahogy éltem fáj irgalom
igazság fáj és éget

Tudom belül így
fogok égni Isten
kemencéje tisztító
arra gondolok már nem
félek bűntől nem félek
fájdalomtól nem félek
ítélő haragtól végső
nyugalom örök izzás

A felkelő nap hátulról ért
a hegy ragyogott szikrázott
valószínűtlen volt mint próféta
angyal óriási kiskutya néz
nézem nem pusztítja el bensőm
csak égek nem töröl el a
föld színéről látom mindig
mindig előtte állok

Hadd kapaszkodjak fel öledbe
lásd kicsiny nyolcéves fiúcska
tele félelemmel keserű
magánnyal hadd sírjak
vigasztalódjak

Nem tudtam mi az szabadnak lenni
gondoltam mint valami sas
gondoltam erős szárnyakon
falvak fölött hegyláncok fölött
kibírok minden szelet hideget
látom a mindenséget

Nem tudtam mi a fenséges fény gyertyafényes
ünnepség mint kedvelt ifjú a sokadalomban
gondoltam igaz nagylelkű barátságok
gondoltam kedélyes otthonos világot
rajzolnak majd körém

Nem tudtam mi a bölcsesség
kerestem magányomban
nem volt velem senki csak ez
a régi érzés hogy mindez nem lehet
hiába hogy valamiért elindultam
gondoltam valahová megérkezem
csendes boldog otthon

Hadd kapaszkodjak fel öledbe
ringasson egyszerűség
Hadd kapaszkodjak fel
gyermek a magasba
fénybe derűbe kicsiknek
hajnali derengés tanuljak beszélni
lehessek karodban
egy percre újra a régi
szomorú fiúcska

Vieles hast du erlebt, du teure Mutter! und ruhst nun
Glücklich, von Fernen und Nahn liebend beim Namen genannt,
Mir auch herzlich geehrt in des Alters silberner Krone
Unter den Kindern, die dir reifen und wachsen und blühn.
Langes Leben hat dir die sanfte Seele gewonnen
Und die Hoffnung, die dich freundlich in Leiden geführt.
Denn zufrieden bist du und fromm, wie die Mutter, die einst den
Besten der Menschen, den Freund unserer Erde, gebar. –
Ach! sie wissen es nicht, wie der Hohe wandelt’ im Volke,
Und vergessen ist fast, was der Lebendige war.
Wenige kennen ihn doch und oft erscheinet erheiternd
Mitten in stürmischer Zeit ihnen das himmlische Bild.
Allversöhnend und still mit den armen Sterblichen ging er,
Dieser einzige Mann, göttlich im Geiste, dahin.
Keines der Lebenden war aus seiner Seele geschlossen
Und die Leiden der Welt trug er an liebender Brust.
Mit dem Tode befreundet’ er sich, im Namen der andern
Ging er aus Schmerzen und Müh siegend zum Vater zurück.
Und du kennest ihn auch, du teure Mutter! und wandelst
Glaubend und duldend und still ihm, dem Erhabenen, nach.
Sieh! es haben mich selbst verjüngt die kindlichen Worte,
Und es rinnen, wie einst, Tränen vom Auge mir noch;
Und ich denke zurück an längst vergangene Tage,
Und die Heimat erfreut wieder mein einsam Gemüt,
Und das Haus, wo ich einst bei deinen Segnungen aufwuchs,
Wo, von Liebe genährt, schneller der Knabe gedieh.
ch! wie dacht ich dann oft, du solltest meiner dich freuen,
ann ich ferne mich sah wirkend in offener Welt.
Manches hab ich versucht und geträumt und habe die Brust mir
Wund gerungen indes, aber ihr heilet sie mir,
O ihr Lieben! und lange, wie du, o Mutter! zu leben
Will ich lernen; es ist ruhig das Alter und fromm.
Kommen will ich zu dir; dann segne den Enkel noch Einmal,
Daß dir halte der Mann, was er, als Knabe, gelobt.

Friedrich Hölderlin (1799) 

Ha te mosolyogsz akkor én is mosolygok mert
a Te mosolyod az én mosolyom volt az én
mosolyom a te mosolyod volt van lesz mert
tudom miért mosolyogsz mert tudom miért
mosolyogtam mert tudom mit álmodtál mert
tudom miért sírtál és ez így lesz akkor is ha már
nagy leszel és tudsz már beszélni és ez így lesz
akkor is ha majd parancsolsz a szélnek ha majd
jönnek napok nincs kegyelem a földnek mert a te
szíved az én szívem volt van lesz mert belül sírom
a Te könnyed mert fiam vagy mert szívem a szíved
mert érzem amit érzel érzek dolgokat amik
másoknak nem léteznek tudok dolgokat tudom mit
álmodtál tudom miért sírsz tudom miért mosolyogsz

Néha egy pillanatra
elsírom magam
nincsenek könnyek ráz
egy érzés
nézem a kertem
emlékek üresség

Néha egy pillanatra
sírok könny nélkül
ráz egy érzés nézem
a fákat füvet
a föld alatt a magjuk
születik édes éhség

Néha egy pillanatra
felnézek pirkadatra
gondolok ébredésre
rád gondolok ki
eltüntél mindörökre

Mentünk fel a hegyre
én a válladon jóleső
érzés volt minden
minden léptednél
arcom az arcodhoz ért mint
mikor pont ilyen kicsi voltam
apa voltál borostád
emlékszem az érintés
jó volt csiklandozott
védettség volt még nem tudtam
minden sejtem eleven fenn
a szabad égbolt kezem tudott ölelni
még nem tudtam mit jelent
szeretni nyakadban
jó volt így lenni tudtam
ez majd örökké tart balra le
a meredek hegyoldal
óriás bükkök országa megannyi
arkangyal fenn a hegyre épült város
benne széles terek a szem
messzire ellát le a völgyig

Mentünk fel a hegyre
fel a kaptatón erős
voltál jókedvű a hátadon
minden lépteddel a nyakadba
simulva én is nagy voltam
erős még nem tudtam mi az
szabadnak lenni még
nem tudtam ez volt van lesz
mentünk délelőtti napfény
melegített mentünk
mindig is szerettem a délelőtti
fényben utcákat járókelőket
zöldséges szelíd zajok
a ház ahol laktam sokszor
azt álmodtam megint ott lakom
állok az ajtó előtt és sírok

A házban egy osztrák néni
kávécsészében kistányéron
kávét hozott nekem zavarba
jöttem ez a kis kedvesség
lebénított azt kérdezte
mit jelent ez a szó
a világégés után hetven évvel
volt ott egy kislány ezt
ismételgette anyátlan apátlan árva
keservesen csak sírt nem volt
lába szelíden sírt a néni
azt kérdezte mit jelent
a magyar szó ő nem érti
a kislány sírva mondogatta
Idösanyám Idösanyám

Ha eszembe jut én is
sírok belül az öreg néni
hetven év távlatából hibátlan
tájszólással mondta teljesen
átéltem vele a nagyháborút
nyomorúságot milyen árvának
lenni most is hallom
Idösanyám Idösanyám

Megyünk fel a hegyre
én a válladon jóleső
érzés minden jóleső
érzés arcom az
arcodhoz ér szabad vagyok
erős kicsi gyermek jóleső
ringatás ezt álmodtam
megint veled álmodtam
megyünk fel a hegyi város
örök piacára délelőtti napfény
csiklandozza arcom enyém vagy
tied vagyok erős vagy és szabad
Idösapám Idösapám

Pro Ursula – in Suam commemorationem

Egész éjjel egész éjjel
folyt a véred
nem is tudtad hogy a hajnal
és az angyal jöhet érted

Egész éjjel egész éjjel
folyt a véred
nem is tudtad hogy a holnap
hogy a holnap jöhet érted

Folyt a véred folyt a véred
nem is tudtad
hogy ami jön ez holnap
ez a halál ez az élet

Egész éjjel folyt a véred
jött a hajnal jött az angyal
megmentettek felemeltek
harmadnapra felkeltettek

Ágyad körül a nagy tenger
tested fáradt folyik élet
szegény asszony fehér lepled
véres lepled issza véred

Ágyad körül a nagy tenger
ágyad bárka és a Mester
szelíd hangját csak te hallod
lehet álom s csak te hallod

Egész éjjel egész éjjel
folyt a véred
a te véred az Ő vére
Ő a hajnal Ő az élet

Minden éjjel minden hajnal
minden álom minden angyal
őrzi ágyad őrzi kelyhed
eláraszt ma irgalommal

Éjszaka van igen ez is
éjszaka történt sietős útja
közepén hatalmas alak
állt előttem hangja szélnek
zúgása vizek árja mély
sodrás énekelte
énekét az ő
óriásfenyővé nőtt
fénylő látomását
s a fenyő már csak
porszem volt törpe
és az angyal és az
óriástörpe és
mindenütt a kis verebek
és minden sejtés érzés
önálló életre kelt
azt suttogták nekem
azt vésték elmémbe
állj itt mint hegynek orma
hajolj mint széltől a nádszál
szemeddel fogd át
a látóhatárt s mit elképzelsz
álomképek csupasz világ
sose feledd ne hozz átkot magadra
bár éjszaka van
az Úr előtt állsz