Szerző: M G

“Nem tudom, miért ne lehetne megengedni, (…) hogy aki valóban elkezdi szeretni Istent és Neki szolgálni, az ne beszélje meg mással örömeit és bánatait, mert mindebből kijut annak, aki imádkozik.”

_{Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, 7. 19.}

“… és jólesett sokszor kimondanunk: örökké, örökké, örökké. Úgy tetszett az Úrnak, hogy ennek gyakori ismételgetése révén már ebben a kis koromban belém vésődjön az igazság útja.”

Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, 1. 5.

“… megparancsolták nekem és nagy szabadságot adtak rá, hogy leírjam az imádságnak azt a módját és a kegyelmeket, amelyeket az Úr adott nekem …”

Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, pag. 1.

“Ha nem teszed meg, még jobban foglak szeretni!”

Thérèse de l’Enfant-Jésus et de la Sainte-Face, Cahier jaune 15. 8. 4.

Ha viszont én nem teszem, amit Isten tőlem kér, pedig olyan szépen mondja, türelemmel a szívemre beszél, ha hűtlen vagyok, akkor Mária súgja nekem: “Most majd még jobban szeretlek!”

ahogy csak a szegények tudnak imádkozni nyomorgók
zakatol a szívük ha beszélsz hozzájuk nem hallják elnyomja
a belső kiáltozás Isten szíve zakatol hozzá
ez a nyöszörgés elharapott könyörgés
tiszta nyomorúság

Bár tudnék normálisan beszélni.
A szavakat jelentésüknek megfelelően használni.

Nekem ez nem megy, minden
szóért meg kell küzdjek, mint
valami sűrű ködben kell újra megkeressem
őket, minden alkalommal átélve
azt a kínt, hogy már megint nem
tudom, milyen szó is való ide, vagy
hogy egyáltalán van-e ilyen szó, ami
pont ezt jelenti, már kezdek elkeseredni, hogy
még egy összetett mondatra való szó
se áll rendelkezésre, mondom, keresem
a ködben, nem az én szavaim, honnan ismerném
őket. Kinek a szavai? Ha találok egyet, mint ébredéskor,
megtapogatom magam, tényleg, nem álmodom.

Ez a puszta a démonok hazája a
Sátán tanyája élhetetlen vidék
nappali lázálmok és félelmes éjszakák

Őseink szálláshelye ők még
jól tűrték a hőséget erősek voltak
a porfelhőben az Úr volt velük

Kert volt itt valamikor mondja az öreg
hosszú este tűz mellett mégis félek
rosszul alszom mostanában
verebek lakták mondja a bokrok
alját hajnalban még itt van
a kert illata az első derengéssel
oldódik rettegésem talán most már
kiáltam e próbát elviselem a
maradék rettegést elviselhetetlen
undok évek terhét hordozom

Talán kiálltam talán elhiszem a féllábú
vénembernek hogy megesik
évszázadonként kétszer
háromszor is mikor már kiégett a fű
a szélütött öreg esküszik rá a szegény föld
s a zaklatott szegények arra ébrednek ilyenkor
víz víz mindenütt
víz víz ameddig csak a szem ellát

Tengerjárók csillaga
szelíd lány ki méhéből
indultunk mind

Tiszta áttetsző egyszerű
neki a magas ég ismerős
hajnalpír déli hőség
a teremtetlen sötét
a teljes magány

Tanulatlan falusi
a bölcsességet útját
tanítja járni beszélni
az örök Istent

Az Úr szegénykéje legősibb
parancsolatról elmélkedik mert
egy anya nem tud mást mint
szeretni gyermekét Koronás
királyné ki vallomást tesz végül is
kezdettől tudtam mi lesz
nyugodt bizonyosságom volt
mindent egybevetve
átláttam a Magasságbeli
kimeríthetetlen mélységeit

A virrasztás nem éjszakai zakatolás.

Nem a koránkelő vadász ébersége, nem a
rosszindulatú szomszéd leselkedése. Még csak nem is
az anyák képtelensége, hogy aludjanak mikor éjnek idején
gyermekük láza magasra szökött.

A virrasztás a szabadság órája. Az a
kérlelhetetlen döntés, mellyel a megkísértett ember
élni akarja szabadságát.

” … ‘giving a testimony’ in as much as it points to philosophical and religious truths in specific manner is a pillar of European identity.”

Szalay Mátyás