Szerző: M G

Bár tudnék normálisan beszélni.
A szavakat jelentésüknek megfelelően használni.

Nekem ez nem megy, minden
szóért meg kell küzdjek, mint
valami sűrű ködben kell újra megkeressem
őket, minden alkalommal átélve
azt a kínt, hogy már megint nem
tudom, milyen szó is való ide, vagy
hogy egyáltalán van-e ilyen szó, ami
pont ezt jelenti, már kezdek elkeseredni, hogy
még egy összetett mondatra való szó
se áll rendelkezésre, mondom, keresem
a ködben, nem az én szavaim, honnan ismerném
őket. Kinek a szavai? Ha találok egyet, mint ébredéskor,
megtapogatom magam, tényleg, nem álmodom.

Ez a puszta a démonok hazája,
a Sátán tanyája, élhetetlen vidék.
Nappali lázálmok és félelmes éjszakák.

Ez a puszta őseink szálláshelye, ők még
jól tűrték a hőséget, erősek voltak,
tudták hogy a porfelhőben az Úr van velük .

Művelt kert volt itt valamikor, verebek
lakták a bokrok alját. Hajnalban, az első
derengéssel oldódik a rettegés, talán
most már kiáltam e próbát, elviseltem
az elviselhetetlen, undok éveket, a szeretteim
sunyi és unalmas kis hazugságait?

Kiállom? Elhiszem a féllábú vénembernek, hogy
megesik, évszázadonként kétszer,
háromszor is, mikor már kiégett a fű,
a szélütött öreg esküszik rá, a szegény föld
s a zaklatott szegények arra ébrednek ilyenkor: víz,
víz, ameddig csak a szem ellát.

Anya és szűz.

Tiszta, mert áttetsző. Egyszerűségében,
derűs természetességében
a természet számára ismeretlen.

Tanulatlan lányka, ki a Bölcsességet
tanítja járni, beszélni, elmélyülni.

Az Úr szegénykéje aki a legősibb parancsolatról elmélkedik:
az anya nem tud mást, mint szeretni gyermekét. Koronás
királyné, ki vallomást tesz: “Végül is,
mindent egybevetve: átláttam a Magasságbeli
kimeríthetetlen mélységeit.”

A virrasztás nem éjszakai zakatolás.

Nem a koránkelő vadász ébersége, nem a
rosszindulatú szomszéd leselkedése. Még csak nem is
az anyák képtelensége, hogy aludjanak mikor éjnek idején
gyermekük láza magasra szökött.

A virrasztás a szabadság órája. Az a
kérlelhetetlen döntés, mellyel a megkísértett ember
élni akarja szabadságát.

” … ‘giving a testimony’ in as much as it points to philosophical and religious truths in specific manner is a pillar of European identity.”

Szalay Mátyás

A dacos ellentmondás az élet meg nem élt szabadságának elkésett kitörési kísérlete. A merev hasonulás a létezés meg nem élt szabadságának előrehozott temetése.

Ha a keresztény házasok mélyebben és elevenebben élték volna a szabadságot a házasságban, egészen máshogy alakult volna Európa utolsó háromszáz éve.

Nagyon különböző ahogyan a szabadságot megéljük, és amilyen mértékben igényeljük. Ha nem tanulunk meg beszélni erről a különbözőségről, párhuzamos világokban fogunk élni.

A bánat nem meghunyászkodás egy nagyobb úr előtt.
Nem szégyen, nem undor. A bánat nem
a förtelmest bűntényt látja, mit elkövetett.
Nem a mocskosság borzasztó érzése, nem mardosó önvád,
mely nem tudja, mit kezdjen a bűnnel. Nem
a megtisztulás puszta vágya, mely
nem tudhatja, van-e tisztulás.

A bánat a bizalomból él, a bánat válasz.
A bánat sírás, tudja, van bocsánat.

Égetően fontos lenne most tudni valami biztosat a jövőnkről.
Égetően fontos lenne hozni most egy jó döntést, tudni mit akarunk
és azt elkezdeni. És akkor semmi mást nem mondasz,
mint hogy „nem tudom”?!

Egyáltalán: fontos neked a mi közös a jövőnk? Egyáltalán: lesz még olyan, hogy együtt valamit tényleg karunk? Akarod ezt egyáltalán?

„Nem tudom.” „Lehet.” „Talán.”
Honnan tudod olyan biztosan hogy nem tudod?

Mitől van az, hogy olyan biztos vagy abban, hogy tényleg nem tudsz semmit arról, amit tudni nekem olyan fontos lenne? Mintha csak azt mondanád: most a „talán” az ami biztos – és az életet megalapozó biztos válasz pedig tévedés.

Mintha csak arra várnál, hogy én is bizonytalanná váljak, és így meg legyen a közös alap, a mi közös bizonytalankodásunk. Mintha csak biztos lennél abban, hogy minden bizonytalan. Mintha csak arra várnál, hogy az egész világ átalakuljon talányos, bizonytalan várakozássá.

Látom: égetően fontos neked ez a bizonytalanság. Nem értelek.