Olyan semmilyen nap volt, de inkább rossz, olyan rosszul semmilyen, jellegtelenül rossz, de épp ez az, ez olyan fájdalmas ebben, a kis életünk hülye jellegtelensége, valamin bosszankodtam épp, mondtam magamban az elegemvan litániát, a mármegint litániát meg a miértmindigén litániát, emlékszem, becsuktam a szemem és próbáltam nem haragudni senkire és semmire, de persze nem ment, tele voltam kicsinyes sértettségeimmel, sóhajtoztam de nem segített, imádkozni akartam, de aztán tulajdonképpen még imádkozni se akartam. És akkor egyszercsak arra gondoltam, mit tudhatom ki miért mondja, teszi, gondolja, igen engem kiborítanak, elegem van belőlük, de mit tudhatom, annyi minden lehet az oka, előzménye, annyi mindent nem tudok róluk, igazából mindig is ezen értetlenkedtem, ezen rugóztam, hogy kimitmiért, végül is csak ezt az egyet nem tudtam soha se elfogadni, hogy nem értem miért ilyenek ők, miért olyan értelmezhetetlen számomra a viselkedésük, miért ilyenek, miért nem értem őket, miért nem tudom, hogy miért csinálják amit csinálnak, miért nem tudom, nem értem, miért van ennyire elegem … És akkor valami halkan megváltozott ebben a nemértemnemtudom litániában, már nem emlékszem pontosan, talán még mindig azt mondogattam, hogy nemtudomnemtudom, vagy már akkor megváltozott magától, mindegy, egy idő után már úgy jött, magától, hogy: nem tudhatom, nem tudhatom, nem tudhatom … Nem tudhatom ki mit miért csinál, nem tudhatom mi az oka, története, nem tudhatom és nem is kell, hogy tudjam és valószínűleg soha nem is fogom tudni, és most már nem is bánom, már nem is akarom annyira tudni, valahogy jó nekem most csak erre gondolni hogy nem tudhatom, nem tudhatom, végül is milyen egyszerű ez, a világ meg olyan kiismerhetetlenül bonyolult, de ha nem tudhatom, meg ha nem én tehetek róla, meg ha nem kell nekem ezzel olyan nagyon törődni, szóval végül is mondhatom hogy nem tudom, hogy nem tudhatom. És akkor csak úgy velem maradt, hogy mondogattam egész nap, “nem tudhatom, nem tudhatom”. Másnapra persze eltűnt az egész, nem jutott eszembe, volt elég bajom reggeltől estig, de aztán harmadnap megint eszembe jutott, és még mindig nagyon jó volt erre gondolni, megnyugtatott, a sok hülyeség már nem telepedett annyira rám, nem nagyon érdekelt pedig nagyon is zavart, vagyis érdekelt, csak valahogy jobban lefoglalt ez az újszerű érzés, mondogattam magamban: “nem tudhatom, nem tudhatom”, mondogattam a nemtudhatom litániát, mondogattam, mondogattam, nem tudhatom, nem tudhatom és nem tudhatom és nem tudhatom …
Mut zur Demut