Simeon vagyok

Mi is ez: egy egész életen keresztül várni valamire, egyedül várni, egyedül én gondoltam, hogy Ő eljön, nem volt mellettem senki ebben az elgondolásban, hogy Ő eljön. Egyedül lenni a várakozásommal, persze tele kételyekkel, szégyenkezéssel, hogy milyen élet ez, hogy milyen ember vagyok én, az életemmel semmi értelmeset nem vagyok képes létrehozni, csak ez az egy gondolat, mindig ezt az egyet gondolom, hogy el fog jönni. És aztán mégis, újra meg újra, ahogy idejövök, a Templom, a kövek, a méretek, vagy lehet, hogy csak maga ez a hely, nem, mégis: a kövek, a méretek teszik, itt ráismerek a saját érzéseimre, évszázadok várakozása ez, mert el kell jönnie annak, akiért ezeket a falakat emelték, hozzáteszem az évszázadokhoz, a kövekhez az én üres napjaimat. Simeon vagyok, a magányos vénember, sokan tényleg bolondnak tartanak, bánja a fene.

Dél van, tűz a nap, jólesik ez a csendes hőség, a Templomba megyek, több ezerszer mentem már így, több ezer nap, sokezer lépés. A várakozás nekem több, mint az élet, a várakozás nagyobb nálam, az Úr eljön, betölti jelenléte a helyet, betölti az időt, a várakozást. Felmegyek az Úr házába, a két kezem kitárom, üres kezek, üres élet, üres szív, tiszta üresség.

Ezek e kövek az én várakozásom barátai, ismerem őket és ők ismerik az én várakozásom. A várakozás: tudom, hogy az Úr eljön. Tudom: ez a hetven vagy nyolcvan év arról szól, hogy eljön. Én pedig csak egy vagyok a várakozók végeláthatatlan seregéből, akik várták Őt, és az ő életükben nem jött el…

És amikor eljött – az éles ragyogás miatt alig emlékszem valamire, onnantól, már másnap, tudtam, ezért születtem, de hogy továbbra is csak arról szól az életem, hogy ezek a kövek az én barátaim, ez az a hely ahova minden nap feljövök, Ő eljött és a várakozásra szánt életemet, a nekem adott időt teljes terjedelmében megszentelte, és ezután is minden nap idejövök, mintha nem is történt volna semmi különös, mintha nem is lehetne megmondani az Ő eljövetelének óráját, mintha már előtte is azért virrasztottam volna, mert emlékezem arra, hogy eljött, mintha most is azért virrasztanék, mert Ő az, akiről előre megmondták, hogy el kell jönnie. Minden megváltozott, semmi sem változott. Én tulajdonképpen mindig is csak itt akartam üldögélni, ezek a kövek az én barátaim, ez az én életem, ilyen üres, ilyen üres, mint maga ez a hely.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük