«Thomas folgt Aristoteles Schritt für Schritt und akzeptiert jede seiner zur geforderten Bedingungen, aber er bürstet ihn, wenn das Wort erlaubt ist, gleichsam gegen den Strich, indem er alle gedanklichen Elemente des Freundschaftsbegriffs, die Aristoteles in horizontaler Linie anordnet, in einer von Gott eröffneten Vertikalen zusammenführt. Es ist die geniale und doch höchst einfache theologische Intuition des Thomas, daß es nur einer Vierteldrehung nach rechts oder links bedarf, um aus der philosophischen Freundschaftstheorie des Aristoteles ein Verstehensmodell der dem Menschen von Gott geschenkten zu gewinnen, das an innerer Kohärenz und interpretatorischer Leistungskraft seinesgleichen sucht.»

SCHOCKENHOFF, Eberhard, Bonum hominis, S. 516 (s. Anm. 4).

“Nem tudom, miért ne lehetne megengedni, (…) hogy aki valóban elkezdi szeretni Istent és Neki szolgálni, az ne beszélje meg mással örömeit és bánatait, mert mindebből kijut annak, aki imádkozik.”

_{Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, 7. 19.}

“… és jólesett sokszor kimondanunk: örökké, örökké, örökké. Úgy tetszett az Úrnak, hogy ennek gyakori ismételgetése révén már ebben a kis koromban belém vésődjön az igazság útja.”

Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, 1. 5.

“… megparancsolták nekem és nagy szabadságot adtak rá, hogy leírjam az imádságnak azt a módját és a kegyelmeket, amelyeket az Úr adott nekem …”

Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, pag. 1.

“Ha nem teszed meg, még jobban foglak szeretni!”

Thérèse de l’Enfant-Jésus et de la Sainte-Face, Cahier jaune 15. 8. 4.

Ha viszont én nem teszem, amit Isten tőlem kér, pedig olyan szépen mondja, türelemmel a szívemre beszél, ha hűtlen vagyok, akkor Mária súgja nekem: “Most majd még jobban szeretlek!”

ahogy csak a szegények tudnak imádkozni nyomorgók
zakatol a szívük ha beszélsz hozzájuk nem hallják elnyomja
a belső kiáltozás Isten szíve zakatol hozzá
ez a nyöszörgés elharapott könyörgés
tiszta nyomorúság

Bár tudnék normálisan beszélni.
A szavakat jelentésüknek megfelelően használni.

Nekem ez nem megy, minden
szóért meg kell küzdjek, mint
valami sűrű ködben kell újra megkeressem
őket, minden alkalommal átélve
azt a kínt, hogy már megint nem
tudom, milyen szó is való ide, vagy
hogy egyáltalán van-e ilyen szó, ami
pont ezt jelenti, már kezdek elkeseredni, hogy
még egy összetett mondatra való szó
se áll rendelkezésre, mondom, keresem
a ködben, nem az én szavaim, honnan ismerném
őket. Kinek a szavai? Ha találok egyet, mint ébredéskor,
megtapogatom magam, tényleg, nem álmodom.

Ez a puszta a démonok hazája,
a Sátán tanyája, élhetetlen vidék.
Nappali lázálmok és félelmes éjszakák.

Ez a puszta őseink szálláshelye, ők még
jól tűrték a hőséget, erősek voltak,
tudták hogy a porfelhőben az Úr van velük .

Művelt kert volt itt valamikor, verebek
lakták a bokrok alját. Hajnalban, az első
derengéssel oldódik a rettegés, talán
most már kiáltam e próbát, elviseltem
az elviselhetetlen, undok éveket, a szeretteim
sunyi és unalmas kis hazugságait?

Kiállom? Elhiszem a féllábú vénembernek, hogy
megesik, évszázadonként kétszer,
háromszor is, mikor már kiégett a fű,
a szélütött öreg esküszik rá, a szegény föld
s a zaklatott szegények arra ébrednek ilyenkor: víz,
víz, ameddig csak a szem ellát.

Anya és szűz.

Tiszta, mert áttetsző. Egyszerűségében,
derűs természetességében
a természet számára ismeretlen.

Tanulatlan lányka, ki a Bölcsességet
tanítja járni, beszélni, elmélyülni.

Az Úr szegénykéje aki a legősibb parancsolatról elmélkedik:
az anya nem tud mást, mint szeretni gyermekét. Koronás
királyné, ki vallomást tesz: “Végül is,
mindent egybevetve: átláttam a Magasságbeli
kimeríthetetlen mélységeit.”

A virrasztás nem éjszakai zakatolás.

Nem a koránkelő vadász ébersége, nem a
rosszindulatú szomszéd leselkedése. Még csak nem is
az anyák képtelensége, hogy aludjanak mikor éjnek idején
gyermekük láza magasra szökött.

A virrasztás a szabadság órája. Az a
kérlelhetetlen döntés, mellyel a megkísértett ember
élni akarja szabadságát.