Tisztelgésül életem egyik első Mesterének

tejsav vagy gyanta testvérek lettünk
korlátnak dőlök alattam mélység
ringat a hajó teste megremeg

Tisztelgésül életem egyik első Mesterének

Kinyitom szemeim: fény a sötétben.
Tiéd vagyok,
ki annyiszor szeretne,
remény ahány fogan, ha fáj az este.

Szíve zaklat hallgatásnak,
éjem égnek mit kiálthat?

Eszembe jut ma régi-régi álom,
elringat már,
vagyok, mint gyors folyón malom,
hát lisztté őrli víz múlt gyerekkorom.

Szíve zaklat hallgatásnak,
éjem égnek mit kiálthat?

De miért: ami szép, fáj ma e szívnek?
Mi élsz: sajogj!
Pokolra jutsz ma vélem!
Tündér, hamis lidérc álmot bont nekem.

Szíve zaklat hallgatásnak,
éjem égnek mit kiálthat?

Jön hajnal, újra bánt. Úr, aki merjed,
súgd az éjbe,
reményt hogy újra keltsed!
Kinyitom szemeim: fény a sötétben.

Szíve zaklat hallgatásnak,
éjem égnek mit kiálthat?

Elbújtál a küszöb alatt látom
Palástod aranycsücske ott maradt
Ki alkotta az eget és a földet
A padlórésben ugyan mit keres 

Bújj elő már térden állva kérlek
Apró kezedbe hajtom homlokom
Nyomorúság a sötétben félek
Messze vannak mind az angyalok 

Azt ígérték kisgyerek koromban
Órjás leszek túl Óperencián 
Királyokat győz le majd a hangya
Ő lakik a csizmám ablakán 

Földre hintem a zizegő szalmát
átveszem a tücsök birodalmát
Sötét lovon közeleg az óra
Apró kezedbe hajtom homlokom

Csodállak néha ám de nem szeretlek
versek tündére hogy csalfán szeretsz
koszorús költők nem írnak ilyen verset
tehetségem már végleg elhagyott

Kevélység balga régi-régi társam
az ősi alku mondd még mindig áll
koszorús költők nem írnak ilyen verset
fizetség lesz a rút méregpohár

I M Ferdinand Ulrich

Induljunk

Induljunk tudom félsz én is félek
induljunk sötét sikátor erdején
át undok ez a sötét minek is
hoztalak magammal túl sötét
ez a városrész remélem hogy
mindezt csak álmodjuk te és én
mesélem s ahogy mesélem
a sötét megszelídül lesz belőle
szelíd délutáni erdő tisztás
igaz  nem  tudhatom  mikor  lesz
megint undok

.

Olyan szép vagy

Nézem arcod nézlek behunyt szemmel
sírok azon ahogy nevetsz fáj mert szép
mert lehet hogy csak álom e földöntúli
szépségét én álmodom hozzá nézem
arcod tudod valóságos csak az Atya
ölelése valósabb mint a semmi mint a
barátságos tisztás látod már álmodom
tovább ami szép s tapintatos s közben a
semmi énekel sem nem félelmetes sem
nem otthonos

.

Dann ist
alles gestorpen

Édesapánk arcát nézem
keze mozdul elviselhetetlen
szelíd ölelés lassú néma ének
szeráfokkal  kerubokkal  néma
mélykék   ének   bírd  ki  nagyon
kérlek  menjünk  már  tudod  hogy
meg kell írjam reménytelen sötétjét
örömtelen szerelmes énekét néma
sikolyát kell lelkembe fogadjam
lelkem  nagyobbik  felének
legbensőbb  termébe
hatalmasra   tágult
ékköves  palota
kitárt égbolt

.

Édesapánk fájdalmas éjét neked

kell megírjam éjszakából éjszakába
szökni sötét erdőben szeretni az
évszázados sötét lombú fákat
s mindenütt írni írni-írni-írni
nincs más vigasz remegő
sírását síró rajongását
szülési fájdalmát és
a teljes égboltot
rázó zokogását
fiait siratja
mindet
téged
engem
elhibázott
árva életünket
nem tudunk örülni
nem tudunk dalolni
nem élni nem halni innen
a fényre kijutni csak állunk itt
leszegett  fejjel  a  kezünk  ökölbe
szorítva s üvöltjük Gyűlöllek! Utállak!
Nem vagy többé Apám! Nem vagy többé
Isten!

Így hát

nincs más mint hogy
írni keserű magányból
keserű magányba körbe
vesz  látás  sötétje szavak
szótlan néma csöndje majd
virrasztok megkérgesedve
várva harsonák hangjára
pedig tudom sohase
ér véget Apánk
éjszakája

.

megint undok
nem otthonos
kitárt égbolt
I  s  t   e   n
éjszakája

.

Engem jól beprogramoztak
nem is tudom az érzés fontos
vagy hogy álmodom
mert az érzés olyan mint egy álom
mert az álom olyan mint egy érzés
nyolc kilenc öt tíz tíz
s közben imádkozom

Szeretem hogy vannak dolgok
megszoktam érző nagy szívük van
Isten mosolyog
mert az érzés olyan mint egy álom
mert az álom olyan mint egy érzés
nyolc kilenc öt tíz tíz
majd kiszámolom

Engem jól beprogramoztak
nem is tudom az írás fontos
vagy hogy álmodom
mert az írás olyan mint egy álom
mert az álom olyan mint az írás
nyolc kilenc öt tíz tíz
s közben imádkozom

Nem szeretem ahogy sokszor
szimplán szövegszerű vagyok
írva álmodom
ahogy képek jönnek mennek úsznak
lassú halak süllyedő kő szavak
nyolc és nyolc öt tíz tíz
ébren álmodom

Szeretem ahogy a bokrok
verebek megannyi angyal
titkon laknak ott
emlékeim megrohannak rögtön
emlékek megint miért gyötörtök
nyolc és nyolc öt tíz tíz
szülöm a holnapom

Engem jól beprogramoztak
ténfereg bennem fáradt lélek
és csak az a gond
mert az érzés olyan mint egy álom
mert az álom olyan mint az írás
nyolc kilenc hat tíz tíz
s közben imádkozom

Engem jól beprogramoztak
Álmodom vagy csak érzem írom
testvérek rokonok
ízlések és pofonok
lényegi különbség nincs
sírok írok vagy engem írnak
ölök vagy épp engem ölnek
Engem jól beprogramoztak
Nyolc kilenc hat hét
Hét kilenc nyolc nyolc
imádkozz értem s én
érted imádkozom

8 9 és 5 10 10
8 és 8 és 5 10 10
8 9 és 6 10 10
8 9 és 6 7 7
9 8 és 8 5 5
7 7 és 7 7 7
közben majd kiszámolom

Csak felhős levegő tenger hullámtaraj
papírtutaj 
az órám itt ketyeg az évezredeket
nem méri meg 

Lehetnék fáraó kalóz bolond csaló
az Isten verje meg 
ők nem hittek nekem oszlopok emberek
Isten bocsássa meg

K. I. 60. szülinapjára

I.

Képzeld tegnap Duna partján
ballag János vele Tamás

öreg bölcs a kövér bölccsel
kétszemélyes kupaktanács

nem is mondtam kora reggel
barátjuk a nap most kel fel

.

II.

ballag zsidó teológus
nevezetes öregember

s legkedvesebb tanítványa
kettő lélek mint egy tenger

.

III.

Céltalanul ténferegnek
gondot rosszat elfelednek

előttük egy koszos veréb
kifli vége neki ebéd

.

IV.

Mint egy könyvből lépnek elém
mosolyognak derék legény

Mit olvasol mondom regény
főszereplő te vagy szegény

Tamás kérdi milyen regény
ez a szöveg lelki edény

parafrázis melyben István
megöregszik csendben lomhán

pontosabban készül arra
életútját hogyan zárja

Tamás mondja az a lényeg
barátság ne érjen véget

János fájdalmasan nézi
Hogy lehetne vége kérdi

Három vagyunk és nem kettő
test és lélek és a szerző

S épp amikor így beszélünk
valamire felfigyelünk

folyón úszik egy nagy hajó
rajta lobog német zászló

Tamás mondja félig német
félig olasz ez két lélek

Ami benne viaskodik
forradalmi meg is botlik

Mire János ő nem görög
a lényeg az élet örök

Körbe nézve keres példát
elégedett lát egy anyát

Mire Tamás egyetértek
de nézd azt a kutyát kérlek

Ezen aztán összevesznek
két perc alatt kibékülnek

.

V.

Jobbra nézek milyen látvány
ott hintázik szegény István

felbámul a Margit hídra
aztán meg a két mártírra

.

VI.

Én meg persze csak hallgatok
lelkem mélyén tiltakozok

Beszélgetés elkomorul
néznek talán elméd borul

Mondják az a fránya anyag
genetika vagyis marad

Nézek és már dühös vagyok
még hogy ez lenne a Titok

Voltam én már fenn is lenn is
Philosoph is Theolog is

Voltam veréb voltam bagoly
Padláslakó szabad fogoly

S közben meg is öregedtem
semmiért el nem cserélem

A két nagy bölcs csak pislog rám
ez csak művi dráma talán

Hümmögnek és továbbmennek
tanakodnak elemeznek

Ott maradok a rakparton
várom jöjjön végre alkony

.

VII

János mondja talán mégis
benne lehet föld is ég is

Tamás meg csak ballag hallgat
talán csak egy ilyen alkat

Olyan hétköznapi ember
zűrzavaros értelemmel

Aztán csak a folyót nézik
zűrzavaros az is érzik

A kutya meg milyen kínos
odapiszkít a lábukhoz

.

Utóirat Jóska Pista

Koszos piti hétköznapok
biblikus kép amit lopok

Örök élet hétköznapok
Én már ugyan így maradok

Amit látok az már látvány
nem vaddisznó hanem ártány

Legyen azért egyértelmű
a hangvétel az életmű

Te amit írsz mai szavak
a háttérben sötét alak

A háttérben annyi órjás
egyiptomi hős kintornás

Mondogatom szegény István
könyörögjél imádkozzál

Ahogy az az örök baka
végleg övé itt a Duna

Kedves K I

Az van hogy szívesen megvárom
hogy a pillangó megkérdezzen csak
nem tudok pillangóul még azt se
tudom a függöny a huzattól
miért pont úgy libben ahogy
de legalább a pillangók
százmillió éve is csak pár
hétig éltek a függönyt meg
mi találtuk akkor már legyen
inkább fátyol s ki mögötte kuksol
kérdezzen csak
ha akar

Az én fogságom története sajnos
nem ilyen szép bonyodalmas
csak sokáig néztem ahogy a
modernek beavatottak csak
a kezüket néztem ahogy
a dolgokat megragadják nekem
leginkább félelmetes nem szeretnék
dolog lenni akkor már inkább
megtanulok pillangóul

Azt tanultam ez kevélység
valójában elég kemény dolog
igaz legalább nem élettelen
nem hitlogisztika mégis
boldog aki megragadja és
sziklához vágja csecsemőit szóval ez
nem valami ártatlan korszellem

Amúgy meg átaludtam ezt a párszáz
évet igaz talán így is megértettem hogy
nem lehetek pillangó legfeljebb csak szomorú
szomorúság talán értem de mi ez
hogy mi lesz ha kinyitom a szemem
az az érdekes hogy egyáltalán
van ez a különbség hogy hirtelen
világos lesz vagy sötét tudom is én
a szemem megszokja itt vannak
a dolgok életük van a szívük jóság
vegyük a kavicsokat a szívük
szomorúság előbb voltak
mint a lepkék meg a földrészek
vagy akár a parttalan tenger
és hűségesebbek szerintem
ez fontos pedig még pigmentjeik
sincsenek csak úgy mégis van rajtuk
valami halvány színárnyalat
visszaverődik róluk a fény és
ha locsolom őket jobban látom
és tükröződik rajtuk ez a
világmodell dolog

Bocsi ezt nem harminc év alatt
gondoltam ki nem volt csak
harminc perc de ne gondold hogy
elpoénkodom légy szíves legyél
szigorú meg haragos én meg
még elmondom hogy
minden megvan

És hogy ez az
él-halott-lét
szabad dolog
mondom pedig
pillangóul
nem is tudok

Siess segítségünkre
nyilvánítsd ki bölcsességed
lefoglaltad magadnak
a kerted foglald le
az utcát a várost
a folyót a gyors vizet

Szakítsd szét az egeket
szállj alá ne maradj
elérhetetlen fenségben
palástod kérlek legyen
karnyújtásnyira
égesd kezem szakítsd szét
az egeket szállj alá
legyen a száraz föld
életteli száraz szívünk
legyen mennyei
fénnyel elárasztva
szállj alá fényesség
borítsd rám palástod
a mennyei mennyet