“Az igazságra hangolt gondolkodásnak általunk nem kieszközölt, esemény jellege van, amely felelősségteljes számadásra késztet bennünket.”

Bolla István

“Dank ist der Grundakt endlicher Freiheit, die einzig angemessene Form des lebendig sich auszeugenden Befreit-Seins.”

Ferdinand Ulrich, Gebet als geschöpflicher Grundakt, Johannes, Einsiedeln 1973, 19.

“Das Bedenklichste in unsere Zeit ist, daß wir noch nicht denken.”

Martin Heidegger: Was heisst Denken? Max Niemeyer, Tübingen 1971, 3.

Az evangélium betűje: puszta jel, “szinte semmi”, „tisztán lehetőség“. De épp ezért a betűben ott rejtőzik az egész evangélium. A betű jel: a nekünk átadatott evangélium teste, a ruhátlan evangélium ruhája, mely hűségesen hirdeti a Mester szegénységét, egyszerűségét. A betű a nagy jel, “szinte minden”, a bölcsesség hűsége.

Tavaly nyáron egy csikk vagy csak a hőség
egyszerre égett és ropogott a kert
és felvöröslött már az orgona
rózsámon a sárga utolsót lobban
felém csap szerelmük lángja
a kert utolsó tiszta vándorlása.

Hogy ne legyek e kert nélkül soha

Dein verstecktes lächeln wurde mir zur Atmosphäre des Nachdenkens, zur Atemwende, zum Fest des Todes, zum Fest des Sterbens, umarmt von die Weiche eines unwahrscheinlich feinen Hemdes …

Hier singet und weidet die Mutter, unsre Geliebte Königin.

A szavak vittek el a csendbe
a csend vitt el
az emberi beszédhez

Kiraktam őket és tudod már ők néznek rám egyszercsak megszólalnak
és kérgük alól pikkelyeik közén át szörnyek bújnak elő
vicsorgó törpék görnyedt anyókák félmajom leányok néznek rám
tébolyodott szemmel halkan zümmögnek
sustorognak esetlen táncot lejtenek vadul
s én szomorkás nyugalommal teszek-veszek tovább
s hallom a falon túl egy éjszakai kertben
tündérek énekelnek fáklyafénynél hangjuk lobog

Régóta szomjazom altjuknak csodás tónusát

Az ablak nyitva volt egyik támlája
kitámasztva a másik a huzattal
mozdult rándult halkan nyikorgott

Az udvarban egy galamb valahol egy
párkányon szárnyával az ablakra vert

Aztán távoli zajok kocsik
messziről s a közelgő szürkülettel
a fal megtelt levélerekkel

A tizedik óra körül járhatott

Wien, 1991

Amikor valakire, bárkire gondolok, akkor először is arra hangolódom, hogy én milyennek élem meg őt. Ráhangolódom a saját lelkemre, melynek bensőjében “jelenlévőnek” – milyen megtévesztő ez a szó! – gondolom őt. Ráhangolódom arra, hogy ott benn ő nekem kicsoda. Ráhangolódom arra, hogy milyennek éltem meg őt eddig.

Ez persze akkor lesz érdekes, ha Őt kerestem, egész életemben.

S ha valamelyest ráhangolódtam arra, hogy ki Ő nekem, akkor tudok szembesülni azzal, hogy ez még nem Ő. Akkor tudok elszegényedni abban a felismerésben, hogy tulajdonképpen még csak önmagamnál vagyok, nem Őnála.

Egészen egyedül kell legyek, és akkor talán elkezdődhet a figyelemnek az a belső átalakulása, ami által már képes vagyok azt elgondolni, hogy még nem Őnála vagyok.

Akkor talán képessé válok meghozni azt a súlyos és fájdalmas döntést, hogy már nem a saját lelkemre akarok ráhangolódni, hanem hogy tudni akarom, hogy valójában mi is ez a különbség, hogy mit is jelent ez, hogy még nem Őnála vagyok.