„Wenn hier und im Folgenden das philosophisch Explizierte auf den Glauben hin transparent wird, dann nicht deshalb, well eine «methodische Verunklärung» vorliegt, sondern diese Philosophie aus dem Glauben lebt; in einem gewissen Sinne sich dorthinein «verloren» hat, aber darum nicht weniger «philosophisch» ist. Im Gegenteil. Auf diesem Weg ist sie gerade in ihr eigenes Wesen eingerückt, sich selbst übereignet und zu sich gekommen.”

Ferdinand Ulrich, Gegenwart der Freiheit, Johannes, Einsiedeln 1974. 35.

“Az igazságra hangolt gondolkodásnak általunk nem kieszközölt, esemény jellege van, amely felelősségteljes számadásra késztet bennünket.”

Bolla István

“Dank ist der Grundakt endlicher Freiheit, die einzig angemessene Form des lebendig sich auszeugenden Befreit-Seins.”

Ferdinand Ulrich, Gebet als geschöpflicher Grundakt, Johannes, Einsiedeln 1973, 19.

“Das Bedenklichste in unsere Zeit ist, daß wir noch nicht denken.”

Martin Heidegger: Was heisst Denken? Max Niemeyer, Tübingen 1971, 3.

Az evangélium betűje: puszta jel, “szinte semmi”, „tisztán lehetőség“. De épp ezért a betűben ott rejtőzik az egész evangélium. A betű jel: a nekünk átadatott evangélium teste, a ruhátlan evangélium ruhája, mely hűségesen hirdeti a Mester szegénységét, egyszerűségét. A betű a nagy jel, “szinte minden”, a bölcsesség hűsége.

Tavaly nyáron egy csikk vagy csak a hőség
egyszerre égett és ropogott a kert
és felvöröslött már az orgona
rózsámon a sárga utolsót lobban
felém csap szerelmük lángja
a kert utolsó tiszta vándorlása.

Hogy ne legyek e kert nélkül soha

Dein verstecktes lächeln wurde mir zur Atmosphäre des Nachdenkens, zur Atemwende, zum Fest des Todes, zum Fest des Sterbens, umarmt von die Weiche eines unwahrscheinlich feinen Hemdes …

Hier singet und weidet die Mutter, unsre Geliebte Königin.

A szavak vittek el a csendbe
a csend vitt el
az emberi beszédhez

Kiraktam őket és tudod már ők néznek rám egyszercsak megszólalnak
és kérgük alól pikkelyeik közén át szörnyek bújnak elő
vicsorgó törpék görnyedt anyókák félmajom leányok néznek rám
tébolyodott szemmel halkan zümmögnek
sustorognak esetlen táncot lejtenek vadul
s én szomorkás nyugalommal teszek-veszek tovább
s hallom a falon túl egy éjszakai kertben
tündérek énekelnek fáklyafénynél hangjuk lobog

Régóta szomjazom altjuknak csodás tónusát

Az ablak nyitva volt egyik támlája
kitámasztva a másik a huzattal
mozdult rándult halkan nyikorgott

Az udvarban egy galamb valahol egy
párkányon szárnyával az ablakra vert

Aztán távoli zajok kocsik
messziről s a közelgő szürkülettel
a fal megtelt levélerekkel

A tizedik óra körül járhatott

Wien, 1991