ahogy csak a szegények tudnak imádkozni nyomorgók
zakatol a szívük ha beszélsz hozzájuk nem hallják elnyomja
a belső kiáltozás Isten szíve zakatol hozzá
ez a nyöszörgés elharapott könyörgés
tiszta nyomorúság

Bár tudnék normálisan beszélni.
A szavakat jelentésüknek megfelelően használni.

Nekem ez nem megy, minden
szóért meg kell küzdjek, mint
valami sűrű ködben kell újra megkeressem
őket, minden alkalommal átélve
azt a kínt, hogy már megint nem
tudom, milyen szó is való ide, vagy
hogy egyáltalán van-e ilyen szó, ami
pont ezt jelenti, már kezdek elkeseredni, hogy
még egy összetett mondatra való szó
se áll rendelkezésre, mondom, keresem
a ködben, nem az én szavaim, honnan ismerném
őket. Kinek a szavai? Ha találok egyet, mint ébredéskor,
megtapogatom magam, tényleg, nem álmodom.

Ez a puszta a démonok hazája a
Sátán tanyája élhetetlen vidék
nappali lázálmok és félelmes éjszakák

Őseink szálláshelye ők még
jól tűrték a hőséget erősek voltak
a porfelhőben az Úr volt velük

Kert volt itt valamikor mondja az öreg
hosszú este tűz mellett mégis félek
rosszul alszom mostanában
verebek lakták mondja a bokrok
alját hajnalban még itt van
a kert illata az első derengéssel
oldódik rettegésem talán most már
kiáltam e próbát elviselem a
maradék rettegést elviselhetetlen
undok évek terhét hordozom

Talán kiálltam talán elhiszem a féllábú
vénembernek hogy megesik
évszázadonként kétszer
háromszor is mikor már kiégett a fű
a szélütött öreg esküszik rá a szegény föld
s a zaklatott szegények arra ébrednek ilyenkor
víz víz mindenütt
víz víz ameddig csak a szem ellát

Tengerjárók csillaga
szelíd lány ki méhéből
indultunk mind

Tiszta áttetsző egyszerű
neki a magas ég ismerős
hajnalpír déli hőség
a teremtetlen sötét
a teljes magány

Tanulatlan falusi
a bölcsességet útját
tanítja járni beszélni
az örök Istent

Az Úr szegénykéje legősibb
parancsolatról elmélkedik mert
egy anya nem tud mást mint
szeretni gyermekét Koronás
királyné ki vallomást tesz végül is
kezdettől tudtam mi lesz
nyugodt bizonyosságom volt
mindent egybevetve
átláttam a Magasságbeli
kimeríthetetlen mélységeit

A virrasztás nem éjszakai zakatolás.

Nem a koránkelő vadász ébersége, nem a
rosszindulatú szomszéd leselkedése. Még csak nem is
az anyák képtelensége, hogy aludjanak mikor éjnek idején
gyermekük láza magasra szökött.

A virrasztás a szabadság órája. Az a
kérlelhetetlen döntés, mellyel a megkísértett ember
élni akarja szabadságát.

” … ‘giving a testimony’ in as much as it points to philosophical and religious truths in specific manner is a pillar of European identity.”

Szalay Mátyás

A dacos ellentmondás az élet meg nem élt szabadságának elkésett kitörési kísérlete.

A merev hasonulás a létezés meg nem élt szabadságának előrehozott temetése.

Ha a keresztény házasok mélyebben és elevenebben élték volna a szabadságot a házasságban, egészen máshogy alakult volna Európa utolsó háromszáz éve.

Nagyon különböző ahogyan a szabadságot megéljük, és amilyen mértékben igényeljük. Ha nem tanulunk meg beszélni erről a különbözőségről, párhuzamos világokban fogunk élni.

A bánat nem meghunyászkodás egy nagyobb úr előtt.
Nem szégyen, nem undor. A bánat nem
a förtelmest bűntényt látja, mit elkövetett.
Nem a mocskosság borzasztó érzése, nem mardosó önvád,
mely nem tudja, mit kezdjen a bűnnel. Nem
a megtisztulás puszta vágya, mely
nem tudhatja, van-e tisztulás.

A bánat a bizalomból él, a bánat válasz.
A bánat sírás, tudja, van bocsánat.