Itt sír Nálad

R. E. 70. születésnapjára

Emlékszel
Mária az ágyadhoz ült
nem voltál beteg csak
régóta kérted
hát megkönyörült

Hol azt gondolod
egy senki egy semmi vagy
hol arra milyen
gazdag életed volt
Ő szegénységében
egyetlen kincsét hozta Neked
alázatát gazdag folyó
egyetlen kincsét hozta Fiát
s ahogy üres otthonára gondol
látod már sír sír
itt sír pár könnycsepp
szelíd sóhaj sír szegénységében
sír az élet miatt
hálája túlcsordul éltető eső
harmat mi árvák
Isten szegénykéi
itt üres otthonunk
üres karosszékünk
kopott karfája
hol kezét nyugtatja
üres otthonunkban
szívünk boldog
könnyeit szomjazza

Itt van s most tartalmazom

Jó, csöndes este
kedves szobám
kedves székem
tudom, halkan a csöndben
dúdol ki gazdag sír ki szegény
tudom, halkan, ha nem mozdulok
elhallgat ének, maradok
üres szobámban
marad a sírás, marad
e gyenge szúrás
a szívem, szegény
maradok mozdulatlan
marad a lassú légzés
csordul egy könny
csiklandoz, arcomon csordul
szalad maradok
mozdulatlan.

Jó, csöndes este
csiklandoz ez a könny
emlékszem, kétéves voltam
valaki felvett
szempillája kis arcomon
azzal csiklandoz, közelség
huncut mosoly
egyre közelebb von.

Aztán a csönd
a gyenge szúrás marad
a szúrás az egyetlen érzés
kis fájdalom, egész nap
itt volt, most elfogadom.

Keserű magány ez,
gyász, nincs irgalom
keserű múlt, elvétett élet
rossz magány, gonosz pokol
gonosz kérdés, mit ér
a látszat mit életnek
hívsz, mit ér hazug
hitvallásod, mit ér
a társak hálája, mondom
feltörhetetlen gonosz pokol
nem férek hozzá
nem akar szólni
gonoszul hallgat
undok lakótárs
szúr hát csak sírok
sírok vigasztalan.

Mióta élek vele? Mióta
gyilkol? Mióta
hallom, de nem hallgatom?
Mióta fáj, mióta
sírom, s hogy ne sírjak,
e hamis vigaszt mióta
dúdolgatom?

Maradok mozdulatlan
marad a lassú légzés
marad még gyerekkorom
távoli fénye, de már
elveszve távolodom
távoli fények itt a sötétben
hűtlen reményük
elillan, azt álmodom.

Jó, lassú este
aztán a csönd
maradok mozdulatlan
arcomon szárad a könny
maradok éber
marad az undok
magány, a keserű
életérzés, nincs múltja
nincs történet hozzá feloldás
az sem könnyít, hogy ez csak árnyék
hogy nem von be mindent
hogy volt s lesz még nappal, hol
nem hallom, nem hallgatom.

De most hó, csend, halál
rossz fájdalom, kis szúrás
szívemben, a semminél ősibb
fáj ami élet, fáj ami szép
keserű fájdalom az hogy szeretnek
fáj ami nem fáj, fáj ami nincs is
fáj ami jóság, legjobban az fáj
ami vigasztal
ami szép, az keserűbb most
megváltatlan és
tisztán vigasztalan.

Minden vigasz a közepén
gonosz, a közepén igaztalan.
Legjobban ez fáj, hogy épp
a vigasz lett végképp vigasztalan
jó csöndes este, kedves szobám
tudom ez mind-mind ősi rend
de nem tudhatom mivé lesz
ha majd elfogadom
mivé lesz, mivé fajul
most csak fáj piszkosul,
csiklandoz, szúr, most csak marad itt
s én tartalmazom.

A szél mozgat mindent

Kertünk bokrait ágaikat rázza a szél
verebeid eltűntek idén
korán jött az ősz hamar
lehullt minden levél
lehullott hirtelen.

Ők meg eltűntek hiányuk
semmiség jelentéktelen
az ugrabugrálásuk a rebbenések
szinte nincs is benne semmi olyan
ami eltűnhetne ami most itt ne lenne
nekem most ez a kert
baljós áthangolása
áthangolódása mint a lelkem
sötétedéskor várok
a sírás szabadságára
csordogáló szívem édes ébredés
de ma nem tudok sírni nem jön
nézem a kertünk a bokrok
a szél mozgat mindent
a szél mozgat mindent

Pestimre, 2025. január



Kis Teréz látomása

Istenem Édesapám
Vitézem Királyom
láttalak éjjel meglestelek
sírtál-remegtél bűneink felett
Láttalak nappal szemedben láttam
kínok kínját fájdalmas átkot
láttam szemedben
megkíméled még
ezt a világot

Apánk éjszakája

I. M. Ferdinand Ulrich

Induljunk tudom félsz induljunk
a sötét sikátorok erdején át
undok ez a sötét félelmetes minek
hoztalak magammal túl sötét
ez a városrész túl hosszú
az út titkon remélem hogy
mindezt csak álmodom
s álmomban mesélem s ahogy 
mesélem a sötét megszelídül
lesz belőle szelíd délutáni erdő tisztás
barátságos ösvény fodros
felhők elönt egy béke
hogy itt lehetek ez a mi közegünk
a mi erdőnk kedvesen borzongató sötétje
a miénk ez a sötét minket rejt
de ha sötét mert sötét nem
tudhatom mikor lényegül át ismét
mikor tör be újra a rémálom
a sikátorok elviselhetetlen
szorongató sötétje

Nézem arcod nézlek lelkünk
közös szabadsága ez eltelik lelkem
arcod derűs gödröcskéjét nézem
behunyt szemmel sírok azon
ahogy nevetsz fáj mert
tündöklően szép fáj mert
lehet hogy csak álom az
hogy itt ülsz itt ülünk ezt a
földöntúli szépségét derűt
talán csak én álmodom hozzá
álom de mégis valóságos
de nem valós ha nincsen benne
semmi félelmetes ha valós lenne
nem lehetne tisztán barátságos és
nem lesz tisztán félelmetes álomból
álomba tévedek te jössz velem
megmutatom neked az álmot és a valóst
ahogy én álmodom ahogy engem
formál álmod énekel

Valóságos csak az Atya ölelése
valósabb mint a semmi mint
a barátságos tisztás házikó
anyóka meleg kalács
Látod már álmodom tovább
ami szép és kedves s közben
a semmi énekel a semmi átjár tanít
átsemmít sem nem félelmetes
sem nem otthonos

Látod ide hoztalak
a végső sötétbe
az Atya éjszakája ez
benn az ünnepi sokadalom
kinn a rideg sötétség
Az Atya éjszakája kinn
a haragos nagyfiával
benn a házban hagyta
atyai örömét
kinn kiteszi magát
a fájdalomnak
az arcát nézem
belül néma sikoltás
látom keze mozdul egy számunkra
elviselhetetlen szelíd ölelés
hosszú-hosszú sokévszázad óta
hangzó lassú néma ének
tündérekkel kerubokkal
éles örömmel fájdalommal
néma sötét ének
bírd ki nagyon kérlek
viseld el velem fenséges hatalmát

Menjünk te tudod
az Atya éjszakáját kell megírjam
Édesapánk reménytelen sötétjét
vigasztaló fényét kell megénekeljem
Édesapánk örömtelen szerelmes énekét
néma sikolyát kell lelkembe fogadjam
lelkem nagyobbik felének legbensőbb termébe
hatalmasra tágult ékköves palotám
kitárt égboltjába

Az Atya éjszakáját kell megírjam
éjszakából éjszakába szökni sötét
álomból sötét álomba merülni
sötét erdőben ébredni
szeretni az évszázados sötét lombú fákat
szeretni a dohos öreg ház magányát
és mindenütt írni írni-írni-írni
Édesapánk visszautasított síró rajongását
szeret minket és sír vigasztalhatatlan
fiait siratja mindet téged engem
egész elhibázott árva életünket
Nem tudunk örülni nem tudunk dalolni
nem élni nem halni az árnyékból
a fényre kijutni csak állunk itt leszegett
fejjel kezünk ökölbe szorítva ütésre készen
hogy arcába csapjunk képébe
üvöltsük: Gyűlöllek! Utállak!
Nem vagy már az apám!
Nem vagy többé Isten!

Édesapánk éjszakáját az Atya
magányát remegő sírását
szülési fájdalmát egész
teremtetlen tehetetlenségét
a teljes égboltot rázó zokogását
azt kell megírjam

Nincs más vigasz mint hogy írok
nincs más módja a megváltásnak
nincs más módja: sötétből sötétre ébredni
sírásból sírásra derülni
keserű magányból keserű magányba
ébren szenderülni

Az alig kibírható fájdalmon túl
körbevesz a látás sötétje
a megszülhetetlen szavak néma csöndje
Virrasztok megkérgesedtem várok
harsonák hangjára pedig tudom:
soha nem ér véget
Apánk éjszakája

Pestimre, 2024. november-december

Megint veled álmodtam

Megint veled álmodtam megint
arról álmodtam széttárt karokkal
csukott szemmel úszok lebegek
öregedő férfi párhetes magzat elernyedve
hatalmas óceán mélyén

Ez a mélység a teljes kozmosz
ez a kozmosz a te méhed
a te szíved alatt merülök
ha te alszol az itt a vizek
álma ha te nevetsz az
távoli égitestek remegése

Megint itt jártam álmomban
öregedő férfi gyermek ifjú magzat
megint tudtam így aludni így álmodni
mint aki régi-új öröklétre
ébred mint aki mindig csak
boldog boldogan sír könnye ömlik

Megint veled álmodtam nevettél
szemed eleven közlékeny
“Látjátok” mosolyogsz “Látjátok
mozog” és tényleg én mozgok
énbennem remeg a te nevetésed
“Látjátok meg akar születni”

És tényleg én vagyok az
aki a te örömöd vagyok
“Látjátok újjászületik
és vele együtt újjászületik
az én méhem ez a kozmosz
látjátok születnek új
csillagrendszerek mind
az én magzatom”

Megint veled álmodtam
megint láttam arcod jegyesem
kishugom izgatott orrcimpád
anya leszel anyánk mianyánk
remegnek égitestek
bensőm kisimul úszom
kitárt karral lebegek megint
ezt álmodtam

Pestimre, 2024. február – október

A te hangod, a te verebeid

Délutáni szunyókálásból ébredek
valamit álmodtam még hallom
 a te tiszta hangod önkéntelen
feléd fordulok arcomról törlöm
a te könnyeid itt jártál itt
sírtál itt folytak könnyeid 
sírtak veled a fák bokrok
veled sírtak nevettek s velük
e szegény népség sok kis veréb
port isznak port esznek
porban fürdenek porban ünnepelnek 
ugrálva lépegetnek a te 
drága kis verebeid
rám hagytad őket
s hogy felkelek riadtan 
szétrebbennek

Hiába

Ahogy a ritmus adja
ahogy a rím faragja
ahogy az ének írja
amúgy az évek kínja
amúgy az Úr haragja
a hangja azt kiáltja
Hiába Hiába

Ahogy a ritmus adja
ahogy az ének írja
Ítél az Úr haragja
vele a vihar zúgja
Hiába hiába
egyetlen fiam vagy
Szemében könnyek árja

Elolvasol

Írok írom elolvasom
elolvasom amit írtam
már közben is elolvasom
csodálkozom hogyha tetszik
csodálkozom hogyha szép lett
de leginkább azt csodálom
szavak betűk
szegénysége
szegénységem
szavak betűk
mint a pára
előbb itt volt
épp még látszott
mint a pára

Elolvasom amit írtam
olvass velem
érezz velem
én itt és most
te itt és most
elolvasol
elolvaslak

„Én az egészet választom!”

“Egyszer Léonie, úgy gondolva, hogy nagy ő már a babázáshoz, odahozott nekünk egy kosarat, amely tele volt babaruhával, ruhának való szép anyagdarabokkal, a tetején feküdt a babája. – „Nesztek, testvérkéim, mondta, válasszatok, ezt mind nektek adom. Céline nyújtotta a kezét s elvett egy kedvére való kis csomag pántlikát. Pillanatnyi gondolkodás után én is nyújtottam a kezem s ezt mondva: – „Én az egészet választom!”, teketória nélkül hatalmamba kerítettem a kosarat ( … ) Gyermekkoromnak ez a kis mozzanata egybefoglalja egész életemet (…) „Istenem, „az egészet választom”. Nem akarok félig-szent lenni (…) „Egészében választom azt, amit Te akarsz! …”

Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, Ecclesia, Budapest, 1995. 11-12.

A kisgyermekkori énem ösztönös döntése, mellyel ráéreztem küldetésem közepére, amiről akkor még, nyilván, semmit sem tudtam. A lelkem nagyobbik felének első szavai, titkos bölcsessége, s ha valami segíthet megérteni, hogy mire is születtem, hát odahallgatok, utólag, ötvenéves távlatból is. Mintha nem is én lettem volna az, aki ezt kimondta, megtörtént velem, talán a lelkem nagyobbik felében, az aki nagyobb nálam, a nagyság Lelke, aki által egészen én mondtam ki, aki nem tett ott akkor semmi mást, csak azt hogy én mondtam ki, az egész, teljes énem, aki vagyok, akit csak Ő ismer, bensőségesen, aki által egészen azt választom aki vagyok, aki végül is lenne akarok, aki én lenni akarok, akit Ő alkotott, aki épp olyan, mint amit Ő akart, aki épp az, akit akart, mert így alkotott, erre a minden másnál teljesebb szabadságra, merthogy ez a teljes szabadság, nyilván, így mondani: “egészen választom” …