Tavaly nyáron, egy csikk, vagy csak a hőség,
egyszerre égett és ropogott a kert
és felvöröslött már az orgona,
rózsámon a sárga utolsót lobban,
felém csap szerelmük lángja,
a kert utolsó, tiszta vándorlása.

Hogy ne legyek e kert nélkül soha.

Dein verstecktes lächeln wurde mir zur Atmosphäre des Nachdenkens, zur Atemwende, zum Fest des Todes, zum Fest des Sterbens, umarmt von die Weiche eines unwahrscheinlich feinen Hemdes …

Hier singet und weidet die Mutter, unsre Geliebte Königin.

A szavak vittek el a csendbe,
a csend vitt el
az emberi beszédhez.

Kiraktam őket és, tudod, már ők néznek rám, egyszercsak megszólalnak
és kérgük alól, pikkelyeik közén át szörnyek bújnak elő:
vicsorgó törpék, görnyedt anyókák, félmajom leányok néznek rám
tébolyodott szemmel, halkan zümmögnek, sustorognak, esetlen táncot
lejtenek vadul. És én szomorkás nyugalommal teszek-veszek tovább,
s hallom a falon túl, egy éjszakai kertben:
tündérek énekelnek fáklyafénynél,
hangjuk lobog. Régóta szomjazom altjuknak csodás tónusát.

Az ablak nyitva volt,
egyik támlája kitámasztva,
a másik a huzattal
halkan nyikorgott.

Az udvarban egy galamb,
valahol egy párkányon,
szárnyával az ablakra vert.

Aztán távoli zajok. Kocsik
messziről.
S a közelgő szürkülettel
a fal megtelt levélerekkel.

A tizedik óra körül járhatott.

Wien, 1991

Amikor valakire, bárkire gondolok, akkor először is arra hangolódom, hogy én milyennek élem meg őt. Ráhangolódom a saját lelkemre, melynek bensőjében “jelenlévőnek” – milyen megtévesztő ez a szó! – gondolom őt. Ráhangolódom arra, hogy ott benn ő nekem kicsoda. Ráhangolódom arra, hogy milyennek éltem meg őt eddig.

Ez persze akkor lesz érdekes, ha Őt kerestem, egész életemben.

S ha valamelyest ráhangolódtam arra, hogy ki Ő nekem, akkor tudok szembesülni azzal, hogy ez még nem Ő. Akkor tudok elszegényedni abban a felismerésben, hogy tulajdonképpen még csak önmagamnál vagyok, nem Őnála.

Egészen egyedül kell legyek, és akkor talán elkezdődhet a figyelemnek az a belső átalakulása, ami által már képes vagyok azt elgondolni, hogy még nem Őnála vagyok.

Akkor talán képessé válok meghozni azt a súlyos és fájdalmas döntést, hogy már nem a saját lelkemre akarok ráhangolódni, hanem hogy tudni akarom, hogy valójában mi is ez a különbség, hogy mit is jelent ez, hogy még nem Őnála vagyok.

«Thomas folgt Aristoteles Schritt für Schritt und akzeptiert jede seiner zur geforderten Bedingungen, aber er bürstet ihn, wenn das Wort erlaubt ist, gleichsam gegen den Strich, indem er alle gedanklichen Elemente des Freundschaftsbegriffs, die Aristoteles in horizontaler Linie anordnet, in einer von Gott eröffneten Vertikalen zusammenführt. Es ist die geniale und doch höchst einfache theologische Intuition des Thomas, daß es nur einer Vierteldrehung nach rechts oder links bedarf, um aus der philosophischen Freundschaftstheorie des Aristoteles ein Verstehensmodell der dem Menschen von Gott geschenkten zu gewinnen, das an innerer Kohärenz und interpretatorischer Leistungskraft seinesgleichen sucht.»

SCHOCKENHOFF, Eberhard, Bonum hominis, S. 516 (s. Anm. 4).

“Nem tudom, miért ne lehetne megengedni, (…) hogy aki valóban elkezdi szeretni Istent és Neki szolgálni, az ne beszélje meg mással örömeit és bánatait, mert mindebből kijut annak, aki imádkozik.”

_{Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, 7. 19.}

“… és jólesett sokszor kimondanunk: örökké, örökké, örökké. Úgy tetszett az Úrnak, hogy ennek gyakori ismételgetése révén már ebben a kis koromban belém vésődjön az igazság útja.”

Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, 1. 5.

“… megparancsolták nekem és nagy szabadságot adtak rá, hogy leírjam az imádságnak azt a módját és a kegyelmeket, amelyeket az Úr adott nekem …”

Santa Teresa de Jesús, Autobiografía, pag. 1.