Amikor valakire, bárkire gondolok, akkor először is arra hangolódom, hogy én milyennek élem meg őt. Ráhangolódom a saját lelkemre, melynek bensőjében “jelenlévőnek” – milyen megtévesztő ez a szó! – gondolom őt. Ráhangolódom arra, hogy ott benn ő nekem kicsoda. Ráhangolódom arra, hogy milyennek éltem meg őt eddig.
Ez persze akkor lesz érdekes, ha Őt kerestem, egész életemben.
S ha valamelyest ráhangolódtam arra, hogy ki Ő nekem, akkor tudok szembesülni azzal, hogy ez még nem Ő. Akkor tudok elszegényedni abban a felismerésben, hogy tulajdonképpen még csak önmagamnál vagyok, nem Őnála.
Egészen egyedül kell legyek, és akkor talán elkezdődhet a figyelemnek az a belső átalakulása, ami által már képes vagyok azt elgondolni, hogy még nem Őnála vagyok.
Akkor talán képessé válok meghozni azt a súlyos és fájdalmas döntést, hogy már nem a saját lelkemre akarok ráhangolódni, hanem hogy tudni akarom, hogy valójában mi is ez a különbség, hogy mit is jelent ez, hogy még nem Őnála vagyok.