Most fogom magam és nem csinálok semmit

Volt egy üres délutánom, gondoltam most fogom magam
és semmit nem csinálok, ülök, a kezem az ölembe, bámulok ki a fejemből,
meglepően könnyen ment egész addig, amíg
észlelni nem kezdtem, hogy mondogatom
„most fogom magam és nem csinálok semmit”
de mi az hogy fogom magam, de hát akkor pont csinálok valamit
nem is akármit, „fogom magamat” miközben
pont arra vágytam a legkevésbé, hogy valamit „fogjak”
pont azt nem akartam, hogy „fogva legyek”
nem akartam semminek neki kezdeni, de
hát azt hogy kell elkezdeni, mert az könnyű, hogy
nem rohanok, nem sietek, könnyű itt ülni
sokáig, mozdulatlan, de hogy mi által
tűnik el belőlem ez a „most majd én nekikezdek”
ezt valahogy máshogy kéne, és már rohangálnak a gondolataim
és már megint fojtogat hogy végül is csak adott időkerettel
dolgozom, nekem úgy látszik a teljes elengedettség
egy feladat amire ráfeszülök, magamnak adtam ezért
most már muszáj végigcsinálni, vagy
muszáj feladni, hagyni a csudába
akkor már inkább tényleg feladom
ezt az egészet, talán szorítsam magam a karosszékbe
fáj ennek a nevetségesen egyszerű feladatnak
a lehetetlensége, hogy még csak elkezdeni se tudom
hogy ne „fogjam magam”, hogy ne legyek fogva
egy sötét völgyben érzem magam, mindjárt sírok
a völgy a képzeletem játéka, de kiút nincs belőle
fogva tart, hol ez, hol az jut eszembe,
most ez a meredek völgy ahogy másznék ki
és visszacsúszok egy nem várt zuhanás
veszi kezdetét, veszélyben érzem magam
nem félelem, csak valami rajtam kívüli erő hatalma ez
ez az idegen hatalom dobál, nem is idegen
az én képzeletem, én zuhanok, én képzelem
magam ide az ismeretlen völgybe
az én völgyem ami ismeretlenül fogva tart.

Az én sötétem fogott engem és elkezdett valamit
úgy látszik, észre se vettem, de
elkezdett valamit, ami nem jó érzés
nem ennek akartam nekikezdeni, csak
közben áthangolódtam, talán valami zsoltár
is beleszólt, meg az a régi zuhanás-álom
talán az a bajom, hogy akár „fogom magam”
akár csak történik velem valami
hiányzik valami belső fény, ami érthetőbbé
teszi ami velem történik vagy amit én csinálok.

Végülis mindegy, a kérdés inkább az, hogy ez a helyzet itt
nagyobb-e nálam, mert ha tudom hogy nagyobb
akkor egyszerűen csak tudom, hogy ezt most nem
én csinálom, nincs ebben semmi különös
semmi csodás de talán nem is tanulható
csak épp most megint valamit észleltem, ami
talán valami egészen alapvető szerkezete
a pillanatnak, valami hála mindenképp van benne
de semmiképp se túl vallásos dolog de
mégis van benne valami külső segítség
hogy nem én csinálom azt hogy ő csinálja
vagy csak nézi, vagy egyszerűen csak nagyobb nálam
mindegy is, egyébként már nem
a völgyben vagyok, valami ismerős
mező, valami ismerős délután, azt hiszem
pont erre vágytam, és azt hiszem
pont ugyanígy.

Pestimre, 2025. március

Itt sír Nálad

R. E. 70. születésnapjára

Emlékszel?
Mária az ágyadhoz ült
nem voltál beteg csak
régóta kérted
hát megkönyörült.

Hol azt gondolod
egy senki egy semmi vagy
hol arra milyen
gazdag életed volt
Ő szegénységében
egyetlen kincsét hozta Neked
alázatát gazdag folyó
egyetlen kincsét hozta Fiát
s ahogy üres otthonára gondol
látod már sír
sír itt is sír pár könnycsepp
szelíd sóhaj sír szegénységében
sír az élet miatt
hálája túlcsordul éltető eső harmat
mi árvák
Isten szegénykéi
itt üres otthonunk
üres karosszékünk
kopott karfája
hol kezét nyugtatja
üres otthonunkban
szívünk boldog
könnyeit szomjazza.

Ámen.

Itt van s most tartalmazom

Jó, csöndes este
kedves szobám
kedves székem
tudom, halkan a csöndben
dúdol ki gazdag sír ki szegény
tudom, halkan, ha nem mozdulok
elhallgat ének, maradok
üres szobámban
marad a sírás, marad
e gyenge szúrás
a szívem, szegény
maradok mozdulatlan
marad a lassú légzés
csordul egy könny
csiklandoz, arcomon csordul
szalad maradok
mozdulatlan.

Jó, csöndes este
csiklandoz ez a könny
emlékszem, kétéves voltam
valaki felvett
szempillája kis arcomon
azzal csiklandoz, közelség
huncut mosoly
egyre közelebb von.

Aztán a csönd
a gyenge szúrás marad
a szúrás az egyetlen érzés
kis fájdalom, egész nap
itt volt, most elfogadom.

Keserű magány ez,
gyász, nincs irgalom
keserű múlt, elvétett élet
rossz magány, gonosz pokol
gonosz kérdés, mit ér
a látszat mit életnek
hívsz, mit ér hazug
hitvallásod, mit ér
a társak hálája, mondom
feltörhetetlen gonosz pokol
nem férek hozzá
nem akar szólni
gonoszul hallgat
undok lakótárs
szúr hát csak sírok
sírok vigasztalan.

Mióta élek vele? Mióta
gyilkol? Mióta
hallom, de nem hallgatom?
Mióta fáj, mióta
sírom, s hogy ne sírjak,
e hamis vigaszt mióta
dúdolgatom?

Maradok mozdulatlan
marad a lassú légzés
marad még gyerekkorom
távoli fénye, de már
elveszve távolodom
távoli fények itt a sötétben
hűtlen reményük
elillan, azt álmodom.

Jó, lassú este
aztán a csönd
maradok mozdulatlan
arcomon szárad a könny
maradok éber
marad az undok
magány, a keserű
életérzés, nincs múltja
nincs történet hozzá feloldás
az sem könnyít, hogy ez csak árnyék
hogy nem von be mindent
hogy volt s lesz még nappal, hol
nem hallom, nem hallgatom.

De most hó, csend, halál
rossz fájdalom, kis szúrás
szívemben, a semminél ősibb
fáj ami élet, fáj ami szép
keserű fájdalom az hogy szeretnek
fáj ami nem fáj, fáj ami nincs is
fáj ami jóság, legjobban az fáj
ami vigasztal
ami szép, az keserűbb most
megváltatlan és
tisztán vigasztalan.

Minden vigasz a közepén
gonosz, a közepén igaztalan.
Legjobban ez fáj, hogy épp
a vigasz lett végképp vigasztalan
jó csöndes este, kedves szobám
tudom ez mind-mind ősi rend
de nem tudhatom mivé lesz
ha majd elfogadom
mivé lesz, mivé fajul
most csak fáj piszkosul,
csiklandoz, szúr, most csak marad itt
s én tartalmazom.

A szél mozgat mindent

Kertünk bokrait ágaikat rázza a szél
verebeid eltűntek idén
korán jött az ősz hamar
lehullt minden levél
lehullott hirtelen.

Ők meg eltűntek hiányuk
semmiség jelentéktelen
az ugrabugrálásuk a rebbenések
szinte nincs is benne semmi olyan
ami eltűnhetne ami most itt ne lenne
nekem most ez a kert
baljós áthangolása
áthangolódása mint a lelkem
sötétedéskor várok
a sírás szabadságára
csordogáló szívem édes ébredés
de ma nem tudok sírni nem jön
nézem a kertünk a bokrok
a szél mozgat mindent
a szél mozgat mindent

Pestimre, 2025. január



Kis Teréz látomása

Istenem Édesapám
Vitézem Királyom
láttalak éjjel meglestelek
sírtál-remegtél bűneink felett
Láttalak nappal szemedben láttam
kínok kínját fájdalmas átkot
láttam szemedben
megkíméled még
ezt a világot

Az Atya éjszakája

I. M. Ferdinand Ulrich

Induljunk, tudom félsz, induljunk
a sötét sikátorok erdején át,
undok ez a sötét, félelmetes, minek
hoztalak magammal, túl sötét
ez a városrész, túl hosszú
az út, titkon remélem hogy
mindezt csak álmodom
s álmomban mesélem,  s ahogy 
mesélem a sötét megszelídül,
lesz belőle szelíd délutáni erdő, tisztás,
barátságos ösvény, fodros felhők, elönt egy béke,
hogy itt lehetek, ez a mi közegünk,
a mi erdőnk kedvesen borzongató sötétje,
a miénk ez a sötét, minket rejt,
de ha sötét, mert sötét, nem
tudhatom mikor lényegül át ismét,
mikor tör be a rémálom,
a sikátorok elviselhetetlen,
szorongató sötétje.

Nézem arcod, nézlek, lelkünk
közös szabadsága ez, eltelik lelkem,
arcod derűs gödröcskéjét nézem,
behunyt szemmel sírok azon
ahogy nevetsz, fáj mert tündöklően szép,
fáj, mert lehet hogy csak álom az
hogy itt ülsz, itt ülünk, ezt a
földöntúli szépségét, derűt
talán csak én álmodom hozzá,
álom de mégis valóságos,
de nem valós, ha nincsen benne
semmi félelmetes, ha valós lenne
nem lehetne tisztán barátságos és
nem lesz tisztán félelmetes, álomból
álomba tévedek, te jössz velem,
megmutatom neked az álmot és a valóst,
ahogy én álmodom, ahogy engem
formál, álmod, énekel.
Valóságos csak az Atya ölelése,
valósabb mint a semmi, mint
a barátságos tisztás, házikó,
anyóka, meleg kalács.
Látod már álmodom tovább
ami szép és kedves s közben
a semmi énekel, a semmi átjár, tanít,
átsemmít, sem nem félelmetes,
sem nem otthonos.

Látod, ide hoztalak
a végső sötétbe,
az Atya éjszakája ez,
benn az ünnepi sokadalommal,
kinn a rideg sötétséggel.
Az Atya éjszakája kinn a haragos nagyfiával,
benn a házban hagyta atyai örömét,
kinn kiteszi magát a fájdalomnak,
az arcát nézem, belül néma sikoltás,
látom keze mozdul, egy számunkra
elviselhetetlen szelíd ölelés,
hosszú-hosszú, sokévszázad óta hangzó
lassú, néma éneklés,
tündérekkel, kerubokkal,
éles örömmel, fájdalommal,
néma, sötét ének,
bírd ki, nagyon kérlek,
viseld el velem fenséges hatalmát.

Menjünk, te tudod,
az Atya éjszakáját kell megírjam,
Édesapánk reménytelen sötétjét,
vigasztaló fényét kell megénekeljem.
Édesapánk örömtelen szerelmes énekét,
néma sikolyát kell lelkembe fogadjam,
lelkem nagyobbik felének legbensőbb termébe,
hatalmasra tágult ékköves palotám
kitárt égboltjába.

Az Atya éjszakáját kell megírjam,
éjszakából éjszakába szökni, sötét álomból
sötét álomba merülni,
sötét erdőben ébredni,
szeretni az évszázados, sötét lombú fákat,
szeretni a dohos, öreg ház magányát,
és mindenütt írni, írni-írni-írni
Édesapánk visszautasított, síró rajongását,
szeret minket, és sír, vigasztalhatatlan,
fiait siratja, mindet, téged, engem,
egész elhibázott, árva életünket.
Nem tudunk örülni, nem tudunk dalolni,
nem élni, nem halni, az árnyékból
a fényre kijutni, csak állunk itt, leszegett fejjel,
kezünk ökölbe szorítva, ütésre készen,
hogy arcába csapjunk, képébe üvöltsük:
Gyűlöllek! Utállak!
Nem vagy már az apám!
Nem vagy többé Isten!

Az Atya éjszakáját,
az Atya magányát,
remegő sírását,
szülési fájdalmát, egész
teremtetlen tehetetlenségét,
a teljes égboltot rázó zokogását,
azt kell megírjam.

Nincs más vigasz, mint hogy írok,
nincs más módja a megváltásnak,
nincs más módja: sötétből sötétre ébredni,
sírásból sírásra derülni,
keserű magányból keserű magányba
ébren szenderülni.

Az alig kibírható fájdalmon túl
körbevesz a látás sötétje,
a megszülhetetlen szavak néma csöndje.
Virrasztok, megkérgesedtem, várok
harsonák hangjára, pedig tudom:
soha nem ér véget
Apánk éjszakája.

Pestimre, 2024. november-december

Megint veled álmodtam

Megint veled álmodtam megint
arról álmodtam széttárt karokkal
csukott szemmel úszok lebegek
öregedő férfi párhetes magzat elernyedve
hatalmas óceán mélyén

Ez a mélység a teljes kozmosz
ez a kozmosz a te méhed
a te szíved alatt merülök
ha te alszol az itt a vizek
álma ha te nevetsz az
távoli égitestek remegése

Megint itt jártam álmomban
öregedő férfi gyermek ifjú magzat
megint tudtam így aludni így álmodni
mint aki régi-új öröklétre
ébred mint aki mindig csak
boldog boldogan sír könnye ömlik

Megint veled álmodtam nevettél
szemed eleven közlékeny
“Látjátok” mosolyogsz “Látjátok
mozog” és tényleg én mozgok
énbennem remeg a te nevetésed
“Látjátok meg akar születni”

És tényleg én vagyok az
aki a te örömöd vagyok
“Látjátok újjászületik
és vele együtt újjászületik
az én méhem ez a kozmosz
látjátok születnek új
csillagrendszerek mind
az én magzatom”

Megint veled álmodtam
megint láttam arcod jegyesem
kishugom izgatott orrcimpád
anya leszel anyánk mianyánk
remegnek égitestek
bensőm kisimul úszom
kitárt karral lebegek megint
ezt álmodtam

Pestimre, 2024. február – október

A te hangod, a te verebeid

Délutáni szunyókálásból ébredek
valamit álmodtam még hallom
 a te tiszta hangod önkéntelen
feléd fordulok arcomról törlöm
a te könnyeid itt jártál itt
sírtál itt folytak könnyeid 
sírtak veled a fák bokrok
veled sírtak nevettek s velük
e szegény népség sok kis veréb
port isznak port esznek
porban fürdenek porban ünnepelnek 
ugrálva lépegetnek a te 
drága kis verebeid
rám hagytad őket
s hogy felkelek riadtan 
szétrebbennek

Modus moriendi

Újjá kell születni
újra meg kell halni
az egész világot
mint kenyeret falni
mint egy öregember
aki halni tanul
aki élni tanul
kicsit a világnak
kicsit önmagának
sötétedő házban
kettecske magánynak

Hiába

Ahogy a ritmus adja
ahogy a rím faragja
ahogy az ének írja
amúgy az évek kínja
amúgy az Úr haragja
a hangja azt kiáltja
Hiába Hiába

Ahogy a ritmus adja
ahogy az ének írja
Ítél az Úr haragja
vele a vihar zúgja
Hiába hiába
egyetlen fiam vagy
Szemében könnyek árja