Volt egy üres délutánom, gondoltam most fogom magam
és semmit nem csinálok, ülök, a kezem az ölembe, bámulok ki a fejemből,
meglepően könnyen ment egész addig, amíg
észlelni nem kezdtem, hogy mondogatom
„most fogom magam és nem csinálok semmit”
de mi az hogy fogom magam, de hát akkor pont csinálok valamit
nem is akármit, „fogom magamat” miközben
pont arra vágytam a legkevésbé, hogy valamit „fogjak”
pont azt nem akartam, hogy „fogva legyek”
nem akartam semminek neki kezdeni, de
hát azt hogy kell elkezdeni, mert az könnyű, hogy
nem rohanok, nem sietek, könnyű itt ülni
sokáig, mozdulatlan, de hogy mi által
tűnik el belőlem ez a „most majd én nekikezdek”
ezt valahogy máshogy kéne, és már rohangálnak a gondolataim
és már megint fojtogat hogy végül is csak adott időkerettel
dolgozom, nekem úgy látszik a teljes elengedettség
egy feladat amire ráfeszülök, magamnak adtam ezért
most már muszáj végigcsinálni, vagy
muszáj feladni, hagyni a csudába
akkor már inkább tényleg feladom
ezt az egészet, talán szorítsam magam a karosszékbe
fáj ennek a nevetségesen egyszerű feladatnak
a lehetetlensége, hogy még csak elkezdeni se tudom
hogy ne „fogjam magam”, hogy ne legyek fogva
egy sötét völgyben érzem magam, mindjárt sírok
a völgy a képzeletem játéka, de kiút nincs belőle
fogva tart, hol ez, hol az jut eszembe,
most ez a meredek völgy ahogy másznék ki
és visszacsúszok egy nem várt zuhanás
veszi kezdetét, veszélyben érzem magam
nem félelem, csak valami rajtam kívüli erő hatalma ez
ez az idegen hatalom dobál, nem is idegen
az én képzeletem, én zuhanok, én képzelem
magam ide az ismeretlen völgybe
az én völgyem ami ismeretlenül fogva tart.
Az én sötétem fogott engem és elkezdett valamit
úgy látszik, észre se vettem, de
elkezdett valamit, ami nem jó érzés
nem ennek akartam nekikezdeni, csak
közben áthangolódtam, talán valami zsoltár
is beleszólt, meg az a régi zuhanás-álom
talán az a bajom, hogy akár „fogom magam”
akár csak történik velem valami
hiányzik valami belső fény, ami érthetőbbé
teszi ami velem történik vagy amit én csinálok.
Végülis mindegy, a kérdés inkább az, hogy ez a helyzet itt
nagyobb-e nálam, mert ha tudom hogy nagyobb
akkor egyszerűen csak tudom, hogy ezt most nem
én csinálom, nincs ebben semmi különös
semmi csodás de talán nem is tanulható
csak épp most megint valamit észleltem, ami
talán valami egészen alapvető szerkezete
a pillanatnak, valami hála mindenképp van benne
de semmiképp se túl vallásos dolog de
mégis van benne valami külső segítség
hogy nem én csinálom azt hogy ő csinálja
vagy csak nézi, vagy egyszerűen csak nagyobb nálam
mindegy is, egyébként már nem
a völgyben vagyok, valami ismerős
mező, valami ismerős délután, azt hiszem
pont erre vágytam, és azt hiszem
pont ugyanígy.
Pestimre, 2025. március