I. M. Ferdinand Ulrich
Induljunk, tudom félsz, induljunk
a sötét sikátorok erdején át,
undok ez a sötét, félelmetes, minek
hoztalak magammal, túl sötét
ez a városrész, túl hosszú
az út, titkon remélem hogy
mindezt csak álmodom
s álmomban mesélem, s ahogy
mesélem a sötét megszelídül,
lesz belőle szelíd délutáni erdő, tisztás,
barátságos ösvény, fodros felhők, elönt egy béke,
hogy itt lehetek, ez a mi közegünk,
a mi erdőnk kedvesen borzongató sötétje,
a miénk ez a sötét, minket rejt,
de ha sötét, mert sötét, nem
tudhatom mikor lényegül át ismét,
mikor tör be a rémálom,
a sikátorok elviselhetetlen,
szorongató sötétje.
Nézem arcod, nézlek, lelkünk
közös szabadsága ez, eltelik lelkem,
arcod derűs gödröcskéjét nézem,
behunyt szemmel sírok azon
ahogy nevetsz, fáj mert tündöklően szép,
fáj, mert lehet hogy csak álom az
hogy itt ülsz, itt ülünk, ezt a
földöntúli szépségét, derűt
talán csak én álmodom hozzá,
álom de mégis valóságos,
de nem valós, ha nincsen benne
semmi félelmetes, ha valós lenne
nem lehetne tisztán barátságos és
nem lesz tisztán félelmetes, álomból
álomba tévedek, te jössz velem,
megmutatom neked az álmot és a valóst,
ahogy én álmodom, ahogy engem
formál, álmod, énekel.
Valóságos csak az Atya ölelése,
valósabb mint a semmi, mint
a barátságos tisztás, házikó,
anyóka, meleg kalács.
Látod már álmodom tovább
ami szép és kedves s közben
a semmi énekel, a semmi átjár, tanít,
átsemmít, sem nem félelmetes,
sem nem otthonos.
Látod, ide hoztalak
a végső sötétbe,
az Atya éjszakája ez,
benn az ünnepi sokadalommal,
kinn a rideg sötétséggel.
Az Atya éjszakája kinn a haragos nagyfiával,
benn a házban hagyta atyai örömét,
kinn kiteszi magát a fájdalomnak,
az arcát nézem, belül néma sikoltás,
látom keze mozdul, egy számunkra
elviselhetetlen szelíd ölelés,
hosszú-hosszú, sokévszázad óta hangzó
lassú, néma éneklés,
tündérekkel, kerubokkal,
éles örömmel, fájdalommal,
néma, sötét ének,
bírd ki, nagyon kérlek,
viseld el velem fenséges hatalmát.
Menjünk, te tudod,
az Atya éjszakáját kell megírjam,
Édesapánk reménytelen sötétjét,
vigasztaló fényét kell megénekeljem.
Édesapánk örömtelen szerelmes énekét,
néma sikolyát kell lelkembe fogadjam,
lelkem nagyobbik felének legbensőbb termébe,
hatalmasra tágult ékköves palotám
kitárt égboltjába.
Az Atya éjszakáját kell megírjam,
éjszakából éjszakába szökni, sötét álomból
sötét álomba merülni,
sötét erdőben ébredni,
szeretni az évszázados, sötét lombú fákat,
szeretni a dohos, öreg ház magányát,
és mindenütt írni, írni-írni-írni
Édesapánk visszautasított, síró rajongását,
szeret minket, és sír, vigasztalhatatlan,
fiait siratja, mindet, téged, engem,
egész elhibázott, árva életünket.
Nem tudunk örülni, nem tudunk dalolni,
nem élni, nem halni, az árnyékból
a fényre kijutni, csak állunk itt, leszegett fejjel,
kezünk ökölbe szorítva, ütésre készen,
hogy arcába csapjunk, képébe üvöltsük:
Gyűlöllek! Utállak!
Nem vagy már az apám!
Nem vagy többé Isten!
Az Atya éjszakáját,
az Atya magányát,
remegő sírását,
szülési fájdalmát, egész
teremtetlen tehetetlenségét,
a teljes égboltot rázó zokogását,
azt kell megírjam.
Nincs más vigasz, mint hogy írok,
nincs más módja a megváltásnak,
nincs más módja: sötétből sötétre ébredni,
sírásból sírásra derülni,
keserű magányból keserű magányba
ébren szenderülni.
Az alig kibírható fájdalmon túl
körbevesz a látás sötétje,
a megszülhetetlen szavak néma csöndje.
Virrasztok, megkérgesedtem, várok
harsonák hangjára, pedig tudom:
soha nem ér véget
Apánk éjszakája.
Pestimre, 2024. november-december
