… when it suddenly flashed into her mind that she was she. She stopped dead, and began looking over all of her person which came within the range of her eyes … Once fully convinced of this astonishing fact, that she was now Emily Bas-Thornton (why she inserted theﾠ“now” she did not know, for she certainly imagined no transmigrational nonsense of having been any one else before), she began seriously to reckon its implications.”

_{Richard Hughes: A High Wind In Jamaica. New York, Random House, 1932, 188-191.
http://maxima-library.org/mob/b/321914?format=read 2022. 06. 06.}

_{„És ekkor döbbent rá, hogy ő – ő, Emily. Földbe gyökerezett a lába, és aztán végignézett magán, megnézett mindent, amit a szeme elért… Mihelyt meggyőződött arról a megdöbbentő tényről, hogy ő most Emily Bas-Thornton (nem tudta, miért iktatta be a ’most’ szócskát, mert persze nem jártak az eszében holmi lélekvándorlási ostobaságok, nem képzelte, hogy valaha másvalaki lett volna) – mondom, amikor erről meggyőződött, alaposan meghányta-vetette magában ennek a ténynek a jelentőségét.”}

_{Richard Hughes: Szélvihar Jamaicában, Európa, Budapest, 1969. 83-84
https://adoc.pub/knyv-a-differencialasrol.html 2022. 06. 06.}

Rádöbbenni arra, hogy, this astonishing fact, én: én vagyok.
Rádöbbenni arra, hogy rádöbbentem arra, hogy én: én vagyok … hogy rádöbbentem arra, hogy rádöbbentem arra …

… vagy csak egy szokatlan érzés? Túlgondolom, szerencsére majd a józanság újra rám hull. Vagy ez a pillanat most tényleg szabaddá tesz, suddenly máshogy viszonyulok majd legalábbis önmagamhoz? Egyáltalán: viszonyulni fogok e viszonyulásomhoz, és közömbös és esetleges lesz számomra ennek minden következménye, és looking over all of me: mindenütt és mindenben érzékelni fogom, hogy most már én viszonyulok mindenhez itt. Már nem a dolgokhoz térve térek önmagamhoz, nem egy gondolat bánt engemet, ő gondol vagy nem gondol engem. Már nem a meggondolkodtatón gondolkodom, nem a fenséges magány kies ormára tartok, én a tragikus hős aki voltam vagy nem voltam, nem írom fogságom történetét, már nem kell megszabadulni a szorongattatásból, elviselni az elviselhetetlent, ötvennégy évet, its implications. Ez a began looking: élet? Vagy ez a halál? Mindkettő, egyik se? Ez csak egy pillanat, vagy épp az örökkévalóság a térben-időben? A létezhető egyetemes szabadság vagy múló illúzió, ópium az egyénnek? Fajtám sajátos mirigye túlműködik, rossz éjszakám volt? Talán épp azt álmodtam, hogy én nem én vagyok …

Aztán benső melegség tölt el, zsigeri bizonyosság, valami alapvetően testi bölcsesség, remegnek a benső részeim, tényleg, és ezzel szinkronban a nap éles fényében a tárgyak is fényesebbek, vakít minden, ugyanaz a mozdulás fölöttem, körülöttem, bennem. Valahol történik ez az egész, valahová betör, into her mind.

Mi is ez: egy egész életen keresztül várni valamire, egyedül várni, egyedül én gondoltam, hogy Ő eljön, nem volt mellettem senki ebben az elgondolásban, hogy Ő eljön. Egyedül lenni a várakozásommal, persze tele kételyekkel, szégyenkezéssel, hogy milyen élet ez, hogy milyen ember vagyok én, az életemmel semmi értelmeset nem vagyok képes létrehozni, csak ez az egy gondolat, mindig ezt az egyet gondolom, hogy el fog jönni. És aztán mégis, újra meg újra, ahogy idejövök, a Templom, a kövek, a méretek, vagy lehet, hogy csak maga ez a hely, nem, mégis: a kövek, a méretek teszik, itt ráismerek a saját érzéseimre, évszázadok várakozása ez, mert el kell jönnie annak, akiért ezeket a falakat emelték, hozzáteszem az évszázadokhoz, a kövekhez az én üres napjaimat. Simeon vagyok, a magányos vénember, sokan tényleg bolondnak tartanak, bánja a fene.

Dél van, tűz a nap, jólesik ez a csendes hőség, a Templomba megyek, több ezerszer mentem már így, több ezer nap, sokezer lépés. A várakozás nekem több, mint az élet, a várakozás nagyobb nálam, az Úr eljön, betölti jelenléte a helyet, betölti az időt, a várakozást. Felmegyek az Úr házába, a két kezem kitárom, üres kezek, üres élet, üres szív, tiszta üresség.

Ezek e kövek az én várakozásom barátai, ismerem őket és ők ismerik az én várakozásom. A várakozás: tudom, hogy az Úr eljön. Tudom: ez a hetven vagy nyolcvan év arról szól, hogy eljön. Én pedig csak egy vagyok a várakozók végeláthatatlan seregéből, akik várták Őt, és az ő életükben nem jött el…

És amikor eljött – az éles ragyogás miatt alig emlékszem valamire, onnantól, már másnap, tudtam, ezért születtem, de hogy továbbra is csak arról szól az életem, hogy ezek a kövek az én barátaim, ez az a hely ahova minden nap feljövök, Ő eljött és a várakozásra szánt életemet, a nekem adott időt teljes terjedelmében megszentelte, és ezután is minden nap idejövök, mintha nem is történt volna semmi különös, mintha nem is lehetne megmondani az Ő eljövetelének óráját, mintha már előtte is azért virrasztottam volna, mert emlékezem arra, hogy eljött, mintha most is azért virrasztanék, mert Ő az, akiről előre megmondták, hogy el kell jönnie. Minden megváltozott, semmi sem változott. Én tulajdonképpen mindig is csak itt akartam üldögélni, ezek a kövek az én barátaim, ez az én életem, ilyen üres, ilyen üres, mint maga ez a hely.

οὐδὲν φαινόμενον καλόν· ὁ γὰρ θεὸς ἡμῶν Ἰησοῦς Χριστὸς ἐν πατρὶ ὢν μᾶλλον φαίνεται. οὐ περσμονῆς τὸ ἔργον, ἀλλὰ μεγέθους ἐστὶν ὁ Χριστιανισμός, ὅταν μισῆται ὑπὸ κόσμου.

Semmi sem jó, ami csak látszat. Maga a mi Istenünk, Jézus Krisztus ugyanis megint az Atyánál van, s azóta sokkal inkább kinyilvánítja magát. Mert kereszténynek lenni a világban, amely gyűlöl minket, nem meggyőzés dolga, hanem lelki nagyságé.

Antiochiai Szent Ignác püspök és vértanúnak a rómaiakhoz írt leveléből, 3, 3

Mert mit is jelent kereszténynek lenni ebben a világban, amely mindenek előtt félreért és nem ismer minket, és végül ezért egyetemesen gyűlöl minket? Nem a meggyőzés dolga, nem a világ meggyőzése a világ eszközeivel. Azaz végül nem a világhoz való alkalmazkodás dolga. Nem a dolgok módján való megjelenés, ahogy a dolgok ebben a világban magukat kinyilvánítják. Kereszténynek lenni ebben a világban: ismerni azt a Krisztust, aki – dicsőségét szegénységébe rejtve – kinyilvánítja magát a világnak.

Krisztushoz tartozni ebben a világban: lelki nagyság dolga, azé a belső bizonyosságé, hogy Krisztus legyőzte a világot. Krisztus belső nagyságra alkotott!

„Érdemes gondosabban is vizsgálódnunk az úgynevezett Ószövetségben, vajon előfordul-e abban, hogy valaki imájában Atyának mondja Istent. A tőlünk telhető legalaposabban utánanéztünk, de eddig még nem bukkantunk a nyomára ilyesminek. Mindazonáltal nem azt akarjuk állítani, hogy Istent nem nevezték Atyának, illetve hogy nem nevezték fiainak azokat, akiket híveinek tartottak, hanem csupán azt, hogy imádságban sehol sem találjuk meg azt a bizalmat, illetve szabadságot, amit az Üdvözítő hirdetett azzal ,hogy Atyának nevezte Istent.”

Órigenész: Az imádságról, XXII. 1.

^{Lotte Kowanda}

Ki a szabad? A valóban szabad, akinek szabadsága autentikus? Meghatározni nehéz, és mégis könnyű. A szabad ember az, akinek közelsége szabadabbá tesz.

„Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább a semmi?”* A kérdés egy keresztény gondolkodó esetén így módosul: Miért teremtette meg Isten a létezőket? Illetve: Elgondolható-e a teremtés? Heidegger kritikája erre is vonatkozik: felismertük-e annak kérdésességét, hogy a teremtés elgondolható?

---

* Martin Heidegger, Bevezetés a metafizikába, IKON, 1995, 5.

„Aquinói Szent Tamás egy helyen azt mondja: «A mi tudásunk olyan esetleges, hogy egyetlen filozófus sem volt képes akár csak egy légy természetét teljesen feltárni», Ezen tény ismeretében nem hiábavalóság a létező létéről valamit mondani, kijelenteni? (…) hisz «a természet szeret rejtőzködni (Hérakleitosz)».”

Ferdinand Ulrich, Homo abyssus – Das Wagnis der Seinsfrage, Johannes, 1961, 1.

Sokan katasztrófaként élik a bábeli nyelvzavart és az emberiség szétszóratását, holott Isten ítélete kegyelmi alászállásként fogható fel. Isten az egynyelvűség mítoszának szétrombolásával kiűzte az emberiséget a történelem színpadára. Bábel tornya örök kísértés az abszolút nyelv megalkotására, amit megtanulhatunk, de sohasem érthetjük meg, helyettünk beszél, mondatja magát, elrejt igazi önmagunk elől. Az apostolok pünkösdi tapasztalata, mint a Szentlélek eljövetele, kiáradása, a Szentháromságos Egy Isten személyes szeretetközösségének végső megnyilvánultsága. Az Egyház születésnapja, mivel tagjai küldetésüket ajándékként kapják arra, hogy a szétszóratásra ítélt emberiséget összegyűjtsék új közösségként Jézus Krisztus nevében. Ennek a közösségnek azonban a szeretet nyelvét kell beszélnie, amelynek nincs előre elsajátítható nyelvtana, nem kell szabályrendszerekhez igazodni, hogy állítsunk valamit. A szeretet nyelve sohasem válhat politikailag korrekt szövegeléssé, fecsegő magánnyá, zajos némasággá, mert így elveszítené megszabadító jellegét. Jézus Krisztus küldetése minden ember számára üzenet, az emberiség összes nyelve által megszólaltatható.

Bolla István, Balatonfenyves, 2017

Nüsszai Szent Gergely „Nagy kateketikus beszéd” című művében kívánatos tartja a keresztény hívek számára azon alapelv állandó figyelembe vételét, miszerint a halálban meg kell látnunk azt, ami emberi, a halál módjában pedig azt kell kutatnunk, ami az isteni valóságra utal. (Nüsszai Szent Gergely: Nagy kateketikus beszéd; in: A kappadókiai atyák, Ókeresztény Írók, 6. kötet, SZIT, Budapest, 1983. 554. o.) Nemcsak az emberi élet, hanem a halál eseménye is egy „rejtett szellemi tartalmat” hordoz magában, amelynek végső alapja az isteni és emberi természet egyesülésében, tehát Jézus Krisztus személyében és kereszthalálában gyökerezik. A Fiú felvette véges, tökéletlen, halandó emberi természetünket, ezáltal élet és halál titokzatos módon összetartozik, nem szakítható el egymástól. A szent író szerint az isteni valóság minden létezőt áthat és fenntart, tehát a halál eseménye nem egy élettörténet abszolút befejezettségét, hanem az emberi személy végső teljességének ígéretét hordozza.

Szeretteink, barátaink, hozzátartozóink halála minden embert (hívőt és nem hívőt egyaránt) próbára tesz. Úrrá lesz rajtunk a fájdalom, a megrendültség, a kétségbeesés érzése, egy rémisztő űr, egy áthidalhatatlan szakadék tárul fel előttünk, betör az életünkbe a szerencsétlenség tapasztalata, amely szétrombolja megszokott életvitelünket. Az ember elbizonytalanodik, minden kétségessé és kérdésessé válik előtte, nyomasztó vagy beszédes hallgatásba burkolózik. Csak a könnyek enyhíthetik némileg az elhunyttól való megfosztottság érzését, szinte ez marad a gyászoló számára az egyetlen vigasztalás. A másik ember halálának tapasztalata tehát akarva–akaratlanul a saját életünk értelmességének kérdését veti fel. A lelkiismeret számadásra szólíthat fel, felelősségre vonhat tetteimért az elhunyttal kapcsolatban. A pszichológia –nagyon helyesen- gyászmunkának nevezi ezt a folyamatot: sem az egyes ember, sem egy nemzet nem térhet ki a lelkiismeret szólítása elől, amely válaszadásra késztet mindenfajta önvád vagy önsajnálat nélkül. (Ebben az összefüggésben különös élességgel vetődik fel a halál problémája a temetetlen holtak vagy az igaztalanul elítéltek esetében: nem lehet hazugságba/ hallgatásba burkolózni, mert az élők helyett majd a halottak fognak beszélni.)

Korunk embere – aki a látszatbiztonságra való törekvéssel és a sikerorientált életörömmel jellemezhető – nem akar tudni a halálról. A halál ténye számára egy baleset, amelyet megpróbál kétségbeesetten elrejteni önmaga és mások elől: megpróbálja száműzni szürke kórházi folyosók alagsorába, mindent elkövet azért, hogy ne váljon a saját életében mások halála elbeszélhető-személyes eseménnyé. Mivel mindent birtokolni akar, nem engedi, hogy megérintse a mulandóság tapasztalata: veszedelmesen keveredik benne a fokozódó életundor és beteges halálfélelem. Folyamatosan menekül földi végességével való szembesülés elől. (Ennek a szellemi állapotnak nagyszerű leírását találjuk Szent Ágoston „Vallomásai” című könyvének negyedik fejezetében, ahol beszámol egy gyermekkori barátjának elveszítéséről. A szent írót a halál ténye rádöbbenti, hogy barátjában valami mulandót szeretett az örök helyett, miközben azt hitte, hogy ő sohasem halhat meg. A pótolhatatlan veszteség hiánya kínozza, saját létezésének semmissége.)

Amikor szeretteink eltávoznak e földi világból – megtöretünk… Hasonló módon, ahogy Jézus megtöri a kenyeret és szétosztja tanítványainak, ahogy megtöretik a kereszten: „végsőkig menő” szeretete ott nyilvánul meg teljes egészében, ahol minden emberi próbálkozás csődöt mond… a halálban. A Fiú küldetése a kereszten éri el csúcspontját, megtörténik a végleges elszakadás a Jézus és a tanítványok között (Péter elbújik szégyenében a Mester háromszori megtagadása után, a többiek szétszéledtek, egyedül János áll a megrendült Máriával a kereszt alatt), hogy egy radikálisan új viszony alakuljon ki Isten és az ember között. „A szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8)- mondja Pál apostol: ezt a szeretetet azonban nem egy önző, vak szenvedély táplálja, amely képtelen elengedni az elhunytakat (hagyván őket szellemként lebegni élet és halál között), hanem hiteles emlékezés, hűség és elkötelezettség vezérli. Olyan szeretet, amely soha nem teszi elhagyatottá az embert, mindig vele és érte van, és a halál hatalma… megtörik.

Bolla István prédikációja, Zalaszentbalázs, 2008.