Megszerettem ezt a várost
Városomban megannyi zaj van s még többféle csend
már nem vágyom rá és nem félek tőle
körülvesz morog fenségesen
hátradőlök magamba szívom
utcáit tereit emlékszem a kövekre
fákra füvekre alattuk mindenütt
halottaim
És mi van mindezen túl
s mindez a minden és semmi és valami
bárkáin talán gyöngyöt kristályt hoz
várom hogy jöjjön s ahogy telnek
a hosszú évek gondolom
talán szerelmeinkre vár
gondolom mégis eljön
és én majd végleg
frissen szabadon
elmerülhetek habjaiban (?)
Enyéimért
Védelmezz Szent Mértékletesség tégy
féktelen felülemelkedetté
hogy kőbarakkjainkban
simogatásban
fogaim
szorítása
Enyéimért
hogy most elinduljak
hogy majd visszatérjek
Principium et fundamentum
Mindenható örök Isten! Teremtőm és Megváltóm! Hatalmas végtelenség és határtalan közelség! Aki saját kezeddel formáltál; aki belső életed titkaiban részesítettél; aki szeretetre, részvétre és szolgálatra rendeltél és aki az utolsó napon ítélni fogsz felettem. Én Uram, én Istenem, szívem nyitott könyv Teelőtted.
Arra teremtettél, hogy Téged megismerjelek, szívem egész mélyéből megszeresselek, hogy Téged szolgáljalak és színed előtt dicsőítő énekeket mondjak. És semmi másra nem törekedvén egykoron Teelőtted lecsupaszodva, elszegényedve megjelenjek.
És minden más azért teremtetett, hogy ezen jóságos terved végbemenjen, hogy erőfeszítésed kárba ne vesszen. Határtalan szeretetedben megteremtetted az ember hajlékául a világot, hogy otthonra lelve az ember a Te fiaddá váljon. Határtalan szeretetedben megteremtetted a tárgyakat, melyek a Te kézművességed nyomai ebben a világban. Határtalan szeretetedben az embernek társakat adtál, akik a Te képmásaid és küldötteid ebben a világban. Határtalan szeretetedben megszentelt jeleket adtál, melyek a Te törődésed jelei, a Te részvéted mozdulatai ebben a világban.
Ezért szükséges, illő és üdvös, hogy mélységes tisztelettel és szeretettel lakozzunk a Te Szent hajlékodban, fogadjuk a Te Szent küldötteid, éljünk a Te Szent ajándékaiddal, és semmi mással ne törődjünk, semmi mást ne akarjunk. És így egyformán jónak tekintsük
az életet, mert az Krisztus,
és a halált, mert az nyereség;
a szegénységet, mert az Krisztus köntöse,
és a gazdagságot, mert azt Krisztus által nyertük el;
a vigasztalanságot, mert az Krisztus szomjúsága,
és a vigaszt, mert az Krisztus itala.
a megaláztatást, mert az Krisztus töviskoronája,
és a dicsőséget, mert az Krisztus győzelmi koszorúja;
És így Krisztus által, aki a teremtés elsőszülöttje, aki által minden lett, aki minden mindenben, a Te Szent és Egyetlen Fiad által eljussunk a Te országodba, melyet az idők kezdetétől azoknak készítettél, akik hagyják, hogy megmentsd őket.
Add meg hát nekünk bűnösöknek a Te színelátásod örömét, Atyánk, ki soha el nem múló, szemmel nem látható, mennyei Fényben lakozol, és végy fel a Te országodba!
Kívülről bentre
“A művészet egyetlen igaz forrása a mi szívünk. mely egy tisztán gyermeki érzet nyelve. Minden igazi műalkotás megszentelt órában fogan, és boldog órában születik, sokszor a művész szándékaitól függetlenül, a szív belső sodrából. Hunyd be testi szemeid, hogy lelki szemeiddel először lásd a képet, mely tiéd. Aztán hozd napvilágra, amit a sötétben láttál, hogy visszahasson másokra, kívülről bentre.”
Caspar David Friedrich
Szent Törvényed útján
Te ismersz engem tudod
jóban-rosszban feléd futok
szívemet kitágítottad
ujjad érintette szívem akkor
tűz volt minden tűz tűz lángolt
a szobám a kertünk a bokrok
nem tudtam a lángokat nem nézni
nem tudtam nem látni
téged akkor ott
Azóta se láttam olyan tüzet
fényt nem hallottam azt a
kórust és könnyen fel tudom
idézni és nem tudom
megint átélni tűz volt
minden tűz és harsonák
hangja fényed visszfénye
lángok közt lángokban
lángolt minden
semmit sem láttam ott
lángok közt lángokban
lángolt minden
nem tudtam nem látni
emlékszem szívemet
lándzsa döfte át
kitágul szívem mert
szívemet tágra nyitod
Az a délután
Kinn a falun kívül
árnyas hárs tövében
fiatal nő pihen
karját ölébe ejti
Csöpp fiúcska magas
fűben szaladgál föl a dombon
újra lefelé és anyja
tűnődve hol őt nézi hol
a távolba réved
a dombon is túlra
felhők fölé komoly
könnyes szemekkel
Ő tudja már e széles ég alatt
hiábavalóság jönnek-mennek
évszázadok csak fuvallat eliramlik
de ez az óra a gyermek a hársfa
a táj ez minden idők
legboldogabb nyárdélutánja
Imádkozom valakiért
Imádkozom valakiért: van egy emberem, akiért most imádkozom. Mit is kell tennem? Szövegeket mondani? Kitalálni mire van szüksége? Helyette dolgozni? Rettenetesen imádkozni? Mit is tesz, aki valakiért imádkozik?
Talán azt teszem, mint amit Anyu tett valamikor régen: virrasztott az ágyam mellett ha beteg voltam, ha féltem, vagy csak ott volt, és ezzel segített elaludni. Talán mint mikor régen, a sötétben Apu közelsége biztonságot adott, nem is tudtam erről, azt hittem bátor vagyok, én csinálom azt, hogy nem félek. De Apu volt az: Apu csinálta hogy én nem féltem. Talán most én teszem ezt: a másik valamit meg tud tenni az imában, mert én itt vagyok.
Talán azt teszem csak, amit máskor is megtettem, nem is tettem csak mégis kellettem hozzá: az éjszakai túrán a jelenlétem miatt nem féltek a sötétben a rámbízott gyerekek. Vagy féltek, de azért tudtak nem gondolni a félelemre, hanem csak menni. Talán csak úgy vagyok most itt, ahogy vezetőként ott voltam a táborban, csak épp nem csinálok semmit. Nem fogom a kezét, nem mondok megerősítő szavakat, nem tárom fel előtte a dolgok értelmét. Csak itt vagyok, mert … beköltöztem egy Kápolnába …
Beköltözöm a Kápolnába, hogy az emberem lássa, hogy ott vagyok. Megszólíthat, lepakolhatja a terhét, átadhatja a kérését, amit az Úrtól kér, de most nekem mondja el. Beköltözöm Mária házába, Máriát nézem, az Úr anyját, az Úr hűséges háttérimádkozóját. Gondolatban a Fiúval van, a Fiúért imádkozik. A Fiú hűsége az Anya hűsége, a Fiú dicsősége az Anya dicsősége. Beköltözöm Mária Házába és nézem Őt: az Úr anyját, mindannyiunk anyját. Szemlélem az arcát, az imádságos arcát, átszellemült arcát, fájdalmas arcát. Szemlélem Máriát, látom ahogy könnyek csorognak végig az arcán, a Fiút siratja, vigasztalhatatlan sír, sír és én nézem Őt. Ahogy mindig is, mióta anya lett, mindig is a Fiánál volt, most is vele van.
Máriával vagyok és imádkozom valakiért … Imádkozom valakiért. Virrasztok fölötte? Gondolatban megáldom őt? Rágondolok, mert megérintett Őbenne valami. Megérintett a fájdalma, a tehetetlensége, a vidámsága, könnyei, a lendülete. Megérintett a története, az élete, a szerelme, a magánya, az életének megoldatlansága. Mondott valamit, és engem megérintett az Úr hatalma és irgalma, angyalok suttogását tudtam hallani, a szárnyuk az arcomat érte, imádságuk betöltötte a lelkem, elteltem énekükkel. Mondott valamit, és mintha egy váratlan nagy hullám besodort volna az imádság mélyvizére, a lábam alól eltűnt a talaj, nem tudtam úszni, csak sodort egy mély áramlás, befelé, befelé. Gondolatban még Őnála vagyok, az én emberemnél, akiért imádkozom, akit most az Úr elé viszek, és látom Őt az Úr keresztjénél. Vagy a jászolnál, vagy a lábaihoz borulva. Sír vagy mosolyog, könyörög vagy tehetetlenül hever az Úr előtt, átöleli a lábait vagy kicsi gyermekként az Úr karjában nyugszik.
Gondolatban nála vagyok, az én emberemnél, akiért imádkozom, akiért Mária imádkozik. Az Úr Anyja gyengéden érinti meg Őt, rámosolyog, szemei ragyognak. Mária csodálja az én emberemet, Mária siratja, Mária büszke rá, Mária haragszik Őérte. Már nem teszek semmit, nem akarok, nem mondok, igazából nem is imádkozom, csak hagyom: bennem történjen meg az emberem megváltása. Csak hagyom, hogy az én lelkem hordozza az Ő lelkét, az Ő sebe az én szívemben, az én életerőm az Ő vérében, az Úr sebe az én lelkemben és az Ő sebében, az én szívem az ő szívében, mindketten az Úr szívében. A szívem ritmusa dolgozik, imád és áld, közbenjár, hordoz.
Kertünk
gyere most menjünk ki kertünkbe
hív ez a hely hív a kertbe Anyánk
kora este óta nézi nézi
a csillagos eget
virágoskert odafenn
Anyánk virágai
a kertben idelenn
gyere velem ki a kertbe nézd
mennyi virág tudod
minden délután kijöttek
a Gyermekkel csak úgy
hol énekelni hol kergetőzni
hol csak elheverni
a felhőket a kék eget nézni
Innen van ösvény ki a patak mellé
hová a Fiú elvonult egyedül
van innen út egyenes
út vezet a pusztába
meredek ösvény fel a hegyre
ez az ő kertje titkos átjárással
a halálos szorongás sötét kertjébe
a feltámadás hajnali kertjébe
a két folyóval körülölelt
álomkertbe tele verebekkel
Titokzatos szavakat súg
a délutáni szellő a mező hajlong
minden fűszál táncol mert
boldog mert ez itt
a boldogságok kertje
Anyánk belső kertje
minden rezdülés
az ő fohásza
minden rezdülését
minden angyal súgja
Gyere menjünk minden rezdülését
magunkba szívni angyalokkal
mind elénekelni mindent kipihenni
fáradt fohászokkal
szívből imádkozni
kiáltani kérni
S odavinni őket szegényeket
a szegény árvákat Anyánk kis kertjébe
bántás itt nem éri őket
mélyet lélegeznek fekszenek a fűben
hallgatják a szellőt s ahogy jön az alkony
hallják az Úr lépteit s a nagy fa
mellett ahogy megáll
s a szegény árvák
a lábához ülnek
lekuporodnak
megkapják az áldást
gyere velem menjünk ki a kertbe
hív Anyánk ez este itt fogunk
aludni kéz a kézben mint
a szerelmesek kiknek elég
hogy tudnak szeretni
mint a kicsi gyermek aki mellett
ott ül édesanyja akit őriz
tízezer angyal vagy
mint egy fáradt ember
megőszült már törődött kezekkel
fogja Anyánk kezét itt a kertben
mélyen fog aludni
szépet fog álmodni
frissen fog ébredni
Házikó, anyóka, sírás
Végső időkről álmodtam az ég borús
kívül-belül szorongató a vidék
az öreg fák mint üszkös romok tudom
ez a világ elmúlik nézem
nézem mozdulatlan azt álmodom
megyek bár lennék valahol otthon
kívűl-belül szorongató
úton lenni végső idők sötétedik
megint otthon lenni elheverni
végre megpihenni
S ahogy baktatok az út
ahogy kanyart vesz ott állok
mi az valami pajta
a deszkák résén szelíd fény
arcomra vetődik
Egy kis ház mint a mesében
körötte ugyanúgy szorongató
a ritkás erdő ugyanaz a nyirkos
undok rosszindulat de a ház
mint a mesében sok
nyomorúság közt a kunyhó
hiszen innen indultam
innen indult minden
Benn aprócska néni töpörödött
törékeny csak a szeme csillog
csillog ragyog okosság pajkosság
szomorúság józanság erő
világot térdein ringató
béke sírókat vigasztaló anyai
bölcsesség itthon vagyok
Melegség okosság
Anyácskánk ő
a bölcsesség hajléka
az emberek között
az örök Bölcsesség
házat épített magának
trónust ékes tornyot fészket
könyvtár ez ősi templom
düledező kunyhó a világ végén
a fiú lakott itt égi vendég e háznál
vendég gazda szülinapos kit gyilkosa
saját házában vont kínpadra
otthonában és városában
s a hajlott hátú néne
a tűzhelynél sírdogál
hull a könnye
Ne sírj ne sírj ne sirasd most már
Ő igazgatja a csillagokat s e tűz fiait
Ő lobog e tűzben
testében van elrejtve
minden hontalan zarándok
minden ember
Emlékszel mily boldogan
tartottad kezedben s milyen
boldogan raktál e tűzre midőn barátai
körbevették itt asztalod
Pohár bor falat kenyér testvérek fiak
apák anyák mind vendégek nálad
mind hazatalálnak innen indult el
minden ne sirass minket
ígérem hazajövünk vagyunk leszünk
mind gyermekeid drága Anyánk