Nemlétem kezdetén

Ahogy visszagondolsz
szerettek mindvégig szerettek
s te csak nevettél sírtál
ez a sebed nem gyógyul
legrosszabbak az éjszakák
vég nélkül ki tudja mi űz
ki tudja meddig még
felriadsz csöndes
az utca az ég dereng
kék-fehér-fekete

.

.

Elfáradtam hazatértem

A részvétben bíztam
eleitől fogva
házamba fogadtam
mintha fiam volna

Egy napja ezer év
pedig csak egy sóhaj
telve fájdalommal
néha bús haraggal

A részvétben bíztam
eleitől fogva
házába fogadott
mintha apám volna

.

..

Hiába

Ahogy a ritmus adja
ahogy a rím faragja
ahogy az ének írja
amúgy az évek kínja
amúgy az Úr haragja
a hangja azt kiáltja
Hiába Hiába

Ahogy a ritmus adja
ahogy az ének írja
Ítél az Úr haragja
vele a vihar zúgja
Hiába hiába
egyetlen fiam vagy
Szemében könnyek árja

.

.

.

Mese

Ezt el kell meséljem neked
a felhő egyszer tenger
lesz is volt is
az orkán egyszer szellő
lesz is volt is
megáll a levegő megáll
az idő a világ
eltűnik de a dolgok
mind megannyi órjás
mind ősöreg törpe
arcuk meggyötörve
arcuk Isten arca
szíve összetörve

.

.

Lisszabon, vagy csak egy érzés

Tisztelgés Ottlik kadét előtt

Valamikor régen
régesrégesrégen
álmomban Lisszabonban voltam
tudtam hogy ez Lisszabon volt
egy határozott érzésem
persze lehet hogy már
előtte láttam egy filmet
Lisszabonról de inkább
nem láttam csak volt ez az érzés
de talán mégis előbb láttam
a filmet meredek hegyoldal
s felfelé furcsa villamos
a meredekre tervezték és
menetközben is fel lehet szállni
mint a szövegek amiket
írok írásjelek nélkül
minden ferde és nem lehet
tudni a gondolat honnan
hová tart nem baj én
így szeretem nézem
a villamost lefele
nézek csak házakat látok
meg a tengert a filmben
visszafelé jár az óra igen
volt ebben valami jó időtelenség
de főleg egy jó ismerősség
ez volt az alapvető érzés ezt
a várost a tudatom mélyén
mintha jártam volna már ott
talán valami régi csoportkép
elviszem magammal
mint az a ház Gellérthegy
utca 11 olyan volt az érzés
mintha szépapám pont
ebben a házban élt volna
csak az ház akkor még
Nagybányán volt úgy
döntöttem ez a ház az tényleg
úgy döntöttem álmomban
Lisszabonban éltem
végül is mindegy ha Lisszabonra
gondolok itt van az érzés
el kéne mennem Lisszabonba
jól megnézni mindent vagyis
pont nem kéne elmennem
nem arról van szó hogy dédelgetem
ezt a jó érzést nem vagyok
ilyen ostoba akkor már inkább
a nagybányai utcákon kéne
bolyonganom megvan-e
még az a ház de inkább azt se
sőt már tudom újra meg újra
álmomban kéne látnom
csak úgy ott lenni semmi
szándékosság semmi
tervezés csak úgy adódott
jó érzés Lisszabonban nézni
a villamost a várost igen
talán azt érzést kéne
értenem miféle
szokatlan otthonosság
hogyan működik ez hogy
emlékezem dolgokra amik
nem is léteznek nem logikus
mégis így kellett lennie
a létem alapszerkezete ott van
elrejtve nem nincs is elrejtve
teljesen nyilvánvaló az érzés
nem téved nem hazudik
az érzés előbb volt mint a
tévedni tudás az érzés
előbb volt mint hogy jó
ténferegni benne
céltalan séta lehet
hogy ez Buda igen
vagy csak a könyv
nekem ez Buda csak
összekeverem hol is vagyok
ráérősen lépegetek a völgy
oldalában csenevész bokrok
lucfenyők között utolsó
séta nekem ez Buda
de összekeverhetetlen
semmihez nem hasonlítható
eredendő délután
porhanyós tudom hogy
meg kell halnom megérkeztem
tudom hogy az érzés
örökkévaló az az ember
szeretnék lenni aki
szereti ezt a várost látom
a háztetőket Róma ez
az örök város mindenkinél
öregebb Lisszabon fiatal
látom a háztetőket nem
kell hazamenni nem kell
semmi csak ez az érzés csak
egy dolog hiányzik csak
az az egy hogy mi is
ez az érzés nem baj
hogy nincs rá szavam
nem baj hogy rég volt
nem tudom megnevezni
egyszerűen úgy hívom
Lisszabon úgy hívom
vagy csak egy érzés

Ars poetica

ha rám talál egy ritmus
ha itt vannak a dolgok
végre miért mért ne
lehetnék egészen boldog

.

.

Egy könnycsepp

Én sírok vagy engem sírnak
időm lejár elidőzöm
megkönnyezem
arcom üres
tükröm tükröm
mondd meg nékem
miért éget minden könnycsepp
milyen láz ez milyen érzet
ami nem fáj mégis éget
éget hűsít kínoz gyógyít
könnycsepp létem hová tűnik

.

.

Ha meghalok

Volt mikor nem voltam
lesz mikor nem leszek
feküdtem a földön
úszom majd az égben
kozmikus sötétben
fénylik semmi létem
mint a csillag ragyog
mint igazgyöngy csillog
porszem voltam
feküdtem a porban

.

.

Könnyűség

Könnyű a verebeknek
ha nem is isznak vagy
nem is esznek nem mert
tudnak repülni ijedten
felrebbenni csipogni
hanem mert nem is tudják
de valaki majd
ad nekik enni-inni
vagy egy szép nap
kipusztulnak
a névsorból kimaradnak
én is néha életemből
kimaradnák kimerednék
mint kis veréb s elrepülnék

.

.

Félúton

Erdő erdő kerek erdő
annak közepébe
szép szál sárga rózsa

Erdő erdő kerek erdő
annak közepébe
jó temető
szép szál piros rózsa

Sárga rózsa
piros rózsa
hazaviszlek
ablakomba

Erdő erdő
sűrű sötét erdö
amott kerekedik
egy fekete felhő
annak közepébe
egy fekete holló

Erdő erdő kerek erdő
tarka mező
szép temető
rózsáim meglelni
hollókat elűzni
fekete felhőben
álomba merülni
sárga rózsa
piros rózsa
életem szerelmem
ez a sűrű erdő

.

Ismételgetem érzés

Azon gondolkodtam ízlelgettem
miért ismétlek szavakat
ismétlem ismétlem
azt vettem észre
leírom itt van
itt akar leni
ismétlem
ismétlem
kétszer háromszor
négyszer nem ugyanaz
talán a hetedik után már
ugyanaz marad úgy is
három a magyar
igazság nekem
legalább
négy legyen
hét nekem hétszer
ízlelgetem te is meg
akárki bárki kérlek kövess
átírom úgyis legalább négyszer
nem ugyanaz nem baj
legyen hét aztán
vissza a címhez
Ismételgetem érzés
Ismételgetem érzés
Ismételgetem érzés
és ismételgetem érzés
és ismételgetem érzés
és ismételgetem érzés
és ismételgetem érzés

Azon gondolkodtam ízlelgettem
miért ismétlek szavakat
már mindig is így volt
ismétlem ismétlem
azt vettem észre
kicsit hullámzik
leírom itt van
itt akar leni
ismétlem
ismétlem
kétszer háromszor
négyszer nem ugyanaz
talán a hetedik után talán
már ugyanaz marad úgy is
három a magyar igazság
igazság nekem legalább
négy legyen hét
nekem hétszer
ízlelgetem te is
meg akárki kérlek kövess
átírom úgyis legalább négyszer
nem ugyanaz nem baj
legyen hét aztán
vissza a címhez

talán a hetedik
ugyanaz marad
három a magyar
igazság nekem
legalább négy
ízlelgetem te is
kérlek kövess átírom
úgyis legalább négyszer
nem ugyanaz nem baj
legyen hét aztán
vissza a címhez
Ismételgetem érzés
Ismételgetem érzés
Ismételgetem érzés
Ismételgetem érzés
Ismételgetem érzés
Ismételgetem érzés
Ismételgetem érzés
vagy csak öregszem
felveszem leteszem
leteszem felveszem
vissza a címhez
vissza a címhez

.

Modus moriendi

Újra kell születni
újra meg kell halni
az egész világot
mint kenyeret falni
mint egy öregember
aki halni tanul
aki élni tanul
kicsit a világnak
kicsit önmagának
sötétedő házban
közelgő magánynak

.

.

Ahogy vagyok

Nekem saját létem
mint idegen anyag
belül benn a mélyben
formálatlan agyag

.

.

Játék

Látom gyermek
neked minden játék
nagy a sár hát kéred
vegyelek nyakamba
huszár vagy én lovacska
csatába indulunk hát
azt játszom meghalok
játszol velem a halál játszik
szemedben rám mosolyog
játszik velem az élet
játszol velem te gyermek
azt játszod te vagy a győztes
azt játszod most meghalok

.

.

Búgócsiga

Forog velem a világ
a világgal forgok én is
búgva forog e játék
e csigával forgok én is
pörögve búg és énekel
ha nem forog eldől
megáll évtizedekkel
ezelőtt kellett volna így
forogni táncolni holddal
csillagokkal szépleánnyal
fájdalmas már hát nem
engedem hogy fájjon
forgatom el ne dőljön
forogjon búgjon álljon

.

.

Öreg vagyok s gyerek

Szeretem ahogy a nap
pásztázza nappalimat
igaz vigasz

Szeretem ahogy a fény
táncoltat porszemeket
szelíd zenész

A karmester itt az ég
a délelőtti égbolt
gyerek vagyok

Nincs szívemben rémület
nem bánom az éveket
amik süket

Konok sötétben éjben
szétszedték szívem lelkem
földi pokol

Otthonom üres padlás
s egy raboknak való priccs
behunyt szemmel

Emlékszem mozdulatlan
feküdtem sötét katlan
üres szívem

Lettem vénülő ember
szeptember lett november
játszik velem

Akartam lenni bátor
kilencszer tízszer százszor
kevés vigasz

Szerettem ahogy a nap
táncoltat porszemeket
s voltam gyerek

.

.

Ilyen egyszerű élni

Mentem reggel a kertbe
meztéláb nedves fűbe
felreppent egy lepke
mint egy gyermek úgy örültem
nedves fűben elfeküdtem
a kék égben elmerültem

.

Sírvers

Kertem bokraiban
kis verebek élnek
porban fürödnek
morzsát csipegetnek

Kertem bokraiban
kis verebek élnek
síromra ülnek
napnak csicseregnek

Nem is a nappali nem a napfényes szoba
a végső titkokkal ragyogással
csak az előszoba álmomban
ott ülök a földön a szekrénynek dőlve
minden erőm elszállt sokszor
várok itt tudom hogy meg kell halnom
hamarosan a vérem folyik nagy
tócsa látom a félhomályban növekszik
szelíden nézem nincs bennem
szomorúság sőt jól esik itt ülni
várni majd talán valami mozdul
vagy mégse maradok végig
szeretek itt lenni akár hetekig is
minden mindegy jó nekem így

Felkelek balra a szoba ahol
a nagy ablakból a kertet is látni
az ágy ahol mindig tudtam jól aludni
a régi nagy tölgyfaláda és
az illat a háznak illata csak
behunyom a szemem és érzem

Jobbról a küszöbön túlról kapok csak fényt
mielőtt belépnék hosszan csak állok most
már érzem az egész testem
nem erő ez csak észlelés
és érzékelem a mindent átjáró ragyogást
a küszöbre állok a nagy asztal a polcok
az ablak a hátsó kert végül messzebb
a nagy hegy ott tükröződik
a felkelő nap fénye szemem
azon tud megpihenni

Kitárt karral állva előre dőlök
már a mérhetetlen éjben lebegek
már apám csillagligetében úszok megint
mindenem kisimult mindenem árad
nincsenek ízek minden édes
minden körülvesz
minden örökkévalóság

Érzékelés és Értelem: az ő csodájuk ez
nézlek és látlak és látsz és nem nézek
szemedbe azt nézem amit nézel
meg ruhád szegélyét és
látom gyerekkorod és hallom azt a
rejtett hangsúlyt mondatodban
és néhány szavad megjegyzem örökre
így fogsz ezentúl állni álmaimban
úgy ülsz ott mozdulatlan

Zenéd halk hallgatom tudod
sokat kerestem a Tudás Magasiskoláját
alvó figyelmem éber volt és nyugodt
éjszakákon át doboltam ősi rigmust
szemembe vágtam és fülembe szúrtam
varangyok nemzőcsontját kígyók
méregfogát titkos tudás testévé akartam
lenni s nem lettem az bennem tátongó
üresség némán figyellek a fény
lombokon bukdácsol át
tudom hogy rád mosolygok

Ez az ősrégi írógép dala
első írógépemé azóta volt
kettő aztán rászoktam
a szövegszerkesztőre szép
betűtípusokra hosszú íre
őre űre ékezettel a képernyő
rabul ejt maga alá gyűr
az agysejtek hangyaszorgos rakodása
egybemozdul a mikrocsipek gyenge
áramzsibogásával szinte kikapcsolom
kikapcsolom kikapcsolom magam szinte
mint a kerékpárhimnusz:

„Elől csak rázkódnak a dolgok
elől csak rázkódnak a dolgok
a lámpa meg a dinamó
csak a dolgok rázkódnak elől
meg az agy”

ahogy futnak maradnak el a tájak
kanyarok úgy ömlik ömlik e
szófolyam kilóméter vagy papír
fölé görnyedek szemem a horizontra
emelni de nehéz hát nyomd meg
nyomd meg

„Elől csak rázkódnak a dolgok
elől csak rázkódnak a dolgok
a lámpa meg a dinamó
csak a dolgok rázkódnak elől
meg az agy”

gyere érj még utol rejtsd hűvös
egzisztenciád távcső mögé vagy kezed
formáld bölcs kaleidoszkóppá vágódj
nyomomba tekerj a hátsótól néhány
centire kifogom neked a szelet
ez a kerékpárosok schíboletje a
szavakon átrajzóké Word
for Windows felhasználóké

„Elől csak rázkódnak a dolgok
elől csak rázkódnak a dolgok
a lámpa meg a dinamó
csak a dolgok rázkódnak elől
meg az agy”

refrénen megpihentünk két
versszak között gitár és dobszóló
két horizontélmény között öntudatlan
tekerés két próbálkozás
között ősszöveg két
evezőcsapás közt álomkép
súlytalan szavakra ébredés
formálatlan hovatartozás

Két refrén közt pedálozunk
emlékszem első írógépem hogy
varázsolta hűvössé profibbá egyik
szó után a másikat hogy lett a szellem
munkája függvénykapcsolattá a
mondanivaló elkent változóvá szépült rázkódott
égig repült ily üreskönnyedén

Kiscelli utca, 1988

nem volt még tavaszunk csak ez a május
ez a tomboló harsány zöld és illatos
növések füvek násza ez a május s nyíló
virágként vesz körül s valahonnan mélyről
ismeretlen belső rejtekünkből ő bódít
taszít e fényes örömburjánzásba egy
pillanatra a test már nem rohadó húskolonc
eleven táncok édes rángások
szentbeszéde az élet szent
áldott tárulkozása s itt az eredendő a kezdeti
szólal meg s egy napra egy pillanatra
oly féktelen hogy az már új szelídség

Bogarak kövek zsongása elringat tudatunk
új ösvényei tisztásai sodró visszahullás
illatos hajlatokhoz ölhöz szemedbe sejtem
hiába e felülmúlhatatlan öröm visszfényeként
lobognánk lobognánk a hűsítő eső
bőrünket végigperzseli arcom heve rémisztő
szemeid szomorúsága oly szép csak hullunk hullunk
életünk kis rendjei veszve arcom heve rémisztő
szemeid szomorúsága oly szép egy földöntúli
emlék aranykalász hajlongott délután lett
oda viszel oda viszlek ott fogunk élni
itt az este testetlen-csillagtalan

Idősebb voltál talán egy másik földrészen
más korban a bátyám lettél volna
persze azóta már de mégis

Mínuszokban a telephelyen és vacogva kint
 a terepen esőben hóban aztán megjött a hőség
oly erős volt a nap földhöz vágott
kiégett fű himbált a ponyva résén
mindenütt por szállt a dögmelegben
ingünkön átszivárgott s izzadt hátunk
csíkokban így feketedett

Mi álltunk a tűző napon a kerítés árnyéka
bőrünkbe égett a te helyed üres volt
az éjszakába szöktél kávés bódulatban
cigid szívtad a biliárdasztalnál

Sokan vagyunk mondtad
prédikáltad sokan voltunk
valóban s többé már
nem leszünk annyian

A folyosókon körleteken
ágyakon csönd van

Nikinek, hálával

Te itt vagy és nem vagy itt ne firtasd
késő már késő mióta már
késő mondom a magamét
nem miattam késő
nem is miattunk
vagy tudom is én miért hogyan
nem is a szavak szempontjából
nem valakinek vagy valamiért
nem úgy késő ahogy
korán is lehetne inkább
azóta késő

Azóta késő
hiába

Valahol másutt pereg az idő s odakint esik
kettesben maradtunk
hiába mennék innen
viszem magammal jeled
hiába futnék innen
hiszen itt ülök veled

Eltűntél rég és mégiscsak szól ez a zene
szövetségünket nem tudtam előre és az idő
valahol másutt pereg és esik az eső

Városom kapuit kulcsra zárták
az ajtók is csak résre nyitva
csak a kertben maradt meg a madárdal
a lépcsőház csendes és nyugodt
hozzátok vezet a kopott régi korlát
nálatok megérkezem

Párnámra hanyatlok ágyam méz
dió s egy szép fonott kosár közt
ó drága tárgyaim őrizzetek
s a hajnal minket már el nem ér

Ugyanezen dolgok, csak a
végső megvilágításban
felkorbácsolt látványa
ugyanennek mintha elhagyottan
élnél s ha mindez szép is tán
csak mintegy vesztében
talán e dolgok ez
minden elveszett és
épp ezért szép

Ugyanezen dolgok közt matatva
ha tudnád még miért ha
őriznél még valamit magadból
belőlük de nincsenek már
a kis csaták lelkiismeret
lásd egy meghatározatlan embernyi
támasz bizonytalan talajról
amit lelnél

Megvárod még öröklétünk kiterjesztenéd
ittléted akármeddig légy tágranyílott
kétkedés elakadt párbeszéd
légy vigasz magad

1996, Flurweg

Városomban megannyi zaj van s még többféle csend
már nem vágyom rá és nem félek tőle
körülvesz morog fenségesen
hátradőlök magamba szívom
utcáit tereit emlékszem a kövekre
fákra füvekre alattuk mindenütt
halottaim

És mi van mindezen túl
s mindez a minden és semmi és valami
bárkáin talán gyöngyöt kristályt hoz
várom hogy jöjjön s ahogy telnek
a hosszú évek gondolom
talán szerelmeinkre vár
gondolom mégis eljön
és én majd végleg
frissen szabadon
elmerülhetek habjaiban