Internet

Hálát adok a Mindenható, Fenséges Istennek, az ÚR kettőezer huszonkettedik esztendejében, hajnali fél ötkor, én, G. A. M., hogy van internet, hogy az Úr bölcsessége megalkotta a tizedik napon a tizedik óra körül, hogy amit látok és hallok azt nem kell kőbe véssem, nem kell ákom-bákom betűkkel egy ártatlan bárány lenyúzott bőrére rajzoljam, nem kell szaladjak kiadóért, nem kell okos férfiak asztalánál bizonygatnom, hogy mindez milyen tökéletes, aztán nyomda, könyvesbolt, hiúság vására, a bűnös Babilon összes ostobasága. De tíznapnyi járóföldet se kell legyalogoljak, hogy ott legyek végre Ninive főterén, hogy közben tíz álló napig hallgassam káromkodó népem ócska, kicsinyes dühöngéseit, arcomon érezzem borgőzös leheletük, az egyetlen dolgot, ami ebben a városban még kijózanít.

Dereng, hajnalodik, itt a szobámban nem látom Bábel tornyát, nem zavar gőg és zűrzavar, csak a képernyő van itt, lélegzetvételnyi csönd, könyökmozdításnyi szabadság, elgondolom ha úgy gondolom, begépelem ha begépelem, be a közös térbe, be a semmibe, be abba a közös térbe, ami tulajdonképpen nincs is, csak elektronok rohangálnak kedvükre. Valaki talán majd egyszer egy képernyőn nézi amit beírtam, nézi a saját szobájában, lélegzetvételnyi csöndben, vagy ül a buszon, körben a borgőzös testvéreink az istentelen beszédükkel, életükkel, mindegy, a sofőr dudál, ráz a kátyús úttest, de ha a betű még betű, a szó még szó, állítólag ez már ott marad mindörökre, Hála Istennek, négy óra negyven perc van, tíz perc az én életemből, egy perc a tiédből, az Úr kettőezer huszonkettedik esztendejében, tökmindegy, ez a nap is elkezdődött.

Nem tudhatom

Olyan semmilyen nap volt, de inkább rossz, olyan rosszul semmilyen, jellegtelenül rossz, de épp ez az, ez olyan fájdalmas ebben, a kis életünk hülye jellegtelensége, valamin bosszankodtam épp, mondtam magamban az elegemvan litániát, a mármegint litániát meg a miértmindigén litániát, emlékszem,  becsuktam a szemem és próbáltam nem haragudni senkire és semmire, de persze nem ment,  tele voltam kicsinyes sértettségeimmel, sóhajtoztam de nem segített, imádkozni akartam, de aztán tulajdonképpen még imádkozni se akartam. És akkor egyszercsak arra gondoltam,  mit tudhatom ki miért mondja, teszi, gondolja, igen engem kiborítanak, elegem van belőlük, de mit tudhatom, annyi minden lehet az oka, előzménye,  annyi mindent nem tudok róluk, igazából mindig is ezen értetlenkedtem, ezen rugóztam, hogy kimitmiért,  végül is csak ezt az egyet nem tudtam soha se elfogadni, hogy nem értem miért ilyenek ők, miért olyan értelmezhetetlen számomra a viselkedésük,  miért ilyenek, miért nem értem őket, miért nem tudom, hogy miért csinálják amit csinálnak, miért nem tudom, nem értem,  miért van ennyire elegem … És akkor valami halkan megváltozott ebben a nemértemnemtudom litániában, már nem emlékszem pontosan, talán még mindig azt mondogattam, hogy nemtudomnemtudom, vagy már akkor megváltozott magától, mindegy, egy idő után már úgy jött, magától, hogy: nem tudhatom, nem tudhatom, nem tudhatom … Nem tudhatom ki mit miért csinál, nem tudhatom mi az oka, története, nem tudhatom és nem is kell, hogy tudjam és valószínűleg soha nem is fogom tudni, és most már nem is bánom, már nem is akarom annyira tudni, valahogy jó nekem most csak erre gondolni hogy nem tudhatom, nem tudhatom, végül is milyen egyszerű ez, a világ meg olyan kiismerhetetlenül bonyolult, de ha nem tudhatom, meg ha nem én tehetek róla, meg ha nem kell nekem ezzel olyan nagyon törődni,  szóval végül is mondhatom hogy nem tudom, hogy nem tudhatom. És akkor csak úgy velem maradt, hogy mondogattam egész nap, “nem tudhatom, nem tudhatom”. Másnapra persze eltűnt az egész, nem jutott eszembe, volt elég bajom reggeltől estig, de aztán harmadnap megint eszembe jutott, és még mindig nagyon jó volt erre gondolni, megnyugtatott, a sok hülyeség már nem telepedett annyira rám, nem nagyon érdekelt pedig nagyon is zavart, vagyis érdekelt, csak valahogy jobban lefoglalt ez az újszerű érzés,  mondogattam magamban: “nem tudhatom,  nem tudhatom”,  mondogattam a nemtudhatom litániát, mondogattam, mondogattam, nem tudhatom,  nem tudhatom és nem tudhatom és nem tudhatom …

A betű gazdag szegénysége

„Wird das Wort, mitten in seiner Buchstäblichkeit, lebendig aufgenommen, in dem Geist vernommen, in dem es gesprochen und mitgeteilt ist, dann wird es in der «durchatmeten» Leiblichkeit seines Sich-zeigens bejaht.“ Ferdinand Ulrich

Gabe und Vergebung – Ein Beitrag zur biblischen Ontologie, Johannes, 2006, 153.

Az Írást olvasni. A betűt látni, a szöveget kibetűzni. Mégis a maga eleven testiségében olvasni. A szöveget úgy észlelni, amint van – nem halott test, melynek tagjain keresztül már senki nem beszél hozzánk. A betűk olvasása egy a betűkön túli, de a betűkben is jelenlévő szegénység és gazdagság befogadása. A betű puszta jel-léte valójában egy mélyértelmű szegénység-gazdagság, melyet azonban csak akkor tudunk észlelni, ha az ingyenes szeretet szabadságában olvassuk. Az elbeszélő, aki a szót „szülte“, az írott szóba, a betűbe beleleheli a megszült szót, s ezzel mintegy önmagát is belehelyezi a betűbe. Az olvasó mintegy ugyanazon úton visszafelé halad, ha szeretetben olvas, megnyílik az önmagát ajándékozó Ige befogadására.



Sensus spiritualis

Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24, 32) Az emmauszi úton maga a Feltámadott tárja fel az Írás értelmét, majd még azon az estén „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. (Lk 24,45) A Feltámadott pedagógiájának célja, hogy értsék és higgyék: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” (Lk 24,44) A szív lángolása, az értelem megnyílása, hogy hitre jussunk – Lukács evangélista talán minden későbbi megfogalmazásnál pontosabban adja meg a lelki értelmezés lényegét, mely lelki értelmezés nélkül minden szövegmagyarázat meddő.

Megdöbbenek, tehát vagyok?

… when it suddenly flashed into her mind that she was she. She stopped dead, and began looking over all of her person which came within the range of her eyes … Once fully convinced of this astonishing fact, that she was now Emily Bas-Thornton (why she inserted theᅠ“now” she did not know, for she certainly imagined no transmigrational nonsense of having been any one else before), she began seriously to reckon its implications.”

Richard Hughes: A High Wind In Jamaica. New York, Random House, 1932, 188-191.
http://maxima-library.org/mob/b/321914?format=read 2022. 06. 06.

„És ekkor döbbent rá, hogy ő – ő, Emily. Földbe gyökerezett a lába, és aztán végignézett magán, megnézett mindent, amit a szeme elért… Mihelyt meggyőződött arról a megdöbbentő tényről, hogy ő most Emily Bas-Thornton (nem tudta, miért iktatta be a ’most’ szócskát, mert persze nem jártak az eszében holmi lélekvándorlási ostobaságok, nem képzelte, hogy valaha másvalaki lett volna) – mondom, amikor erről meggyőződött, alaposan meghányta-vetette magában ennek a ténynek a jelentőségét.”

Richard Hughes: Szélvihar Jamaicában, Európa, Budapest, 1969. 83-84
https://adoc.pub/knyv-a-differencialasrol.html 2022. 06. 06.

Rádöbbenni arra, hogy, this astonishing fact, én: én vagyok.
Rádöbbenni arra, hogy rádöbbentem arra, hogy én: én vagyok … hogy rádöbbentem arra, hogy rádöbbentem arra …

… vagy csak egy szokatlan érzés? Túlgondolom, szerencsére majd a józanság újra rám hull. Vagy ez a pillanat most tényleg szabaddá tesz, suddenly máshogy viszonyulok majd legalábbis önmagamhoz? Egyáltalán: viszonyulni fogok e viszonyulásomhoz, és közömbös és esetleges lesz számomra ennek minden következménye, és looking over all of me: mindenütt és mindenben érzékelni fogom, hogy most már én viszonyulok mindenhez itt. Már nem a dolgokhoz térve térek önmagamhoz, nem egy gondolat bánt engemet, ő gondol vagy nem gondol engem. Már nem a meggondolkodtatón gondolkodom, nem a fenséges magány kies ormára tartok, én a tragikus hős aki voltam vagy nem voltam, nem írom fogságom történetét, már nem kell megszabadulni a szorongattatásból, elviselni az elviselhetetlent, ötvennégy évet, its implications. Ez a began looking: élet? Vagy ez a halál? Mindkettő, egyik se? Ez csak egy pillanat, vagy épp az örökkévalóság a térben-időben? A létezhető egyetemes szabadság vagy múló illúzió, ópium az egyénnek? Fajtám sajátos mirigye túlműködik, rossz éjszakám volt? Talán épp azt álmodtam, hogy én nem én vagyok …

Aztán benső melegség tölt el, zsigeri bizonyosság, valami alapvetően testi bölcsesség, remegnek a benső részeim, tényleg, és ezzel szinkronban a nap éles fényében a tárgyak is fényesebbek, vakít minden, ugyanaz a mozdulás fölöttem, körülöttem, bennem. Valahol történik ez az egész, valahová betör, into her mind.

Simeon vagyok

Mi is ez: egy egész életen keresztül várni valamire, egyedül várni, egyedül én gondoltam, hogy Ő eljön, nem volt mellettem senki ebben az elgondolásban, hogy Ő eljön. Egyedül lenni a várakozásommal, persze tele kételyekkel, szégyenkezéssel, hogy milyen élet ez, hogy milyen ember vagyok én, az életemmel semmi értelmeset nem vagyok képes létrehozni, csak ez az egy gondolat, mindig ezt az egyet gondolom, hogy el fog jönni. És aztán mégis, újra meg újra, ahogy idejövök, a Templom, a kövek, a méretek, vagy lehet, hogy csak maga ez a hely, nem, mégis: a kövek, a méretek teszik, itt ráismerek a saját érzéseimre, évszázadok várakozása ez, mert el kell jönnie annak, akiért ezeket a falakat emelték, hozzáteszem az évszázadokhoz, a kövekhez az én üres napjaimat. Simeon vagyok, a magányos vénember, sokan tényleg bolondnak tartanak, bánja a fene.

Dél van, tűz a nap, jólesik ez a csendes hőség, a Templomba megyek, több ezerszer mentem már így, több ezer nap, sokezer lépés. A várakozás nekem több, mint az élet, a várakozás nagyobb nálam, az Úr eljön, betölti jelenléte a helyet, betölti az időt, a várakozást. Felmegyek az Úr házába, a két kezem kitárom, üres kezek, üres élet, üres szív, tiszta üresség.

Ezek e kövek az én várakozásom barátai, ismerem őket és ők ismerik az én várakozásom. A várakozás: tudom, hogy az Úr eljön. Tudom: ez a hetven vagy nyolcvan év arról szól, hogy eljön. Én pedig csak egy vagyok a várakozók végeláthatatlan seregéből, akik várták Őt, és az ő életükben nem jött el…

És amikor eljött – az éles ragyogás miatt alig emlékszem valamire, onnantól, már másnap, tudtam, ezért születtem, de hogy továbbra is csak arról szól az életem, hogy ezek a kövek az én barátaim, ez az a hely ahova minden nap feljövök, Ő eljött és a várakozásra szánt életemet, a nekem adott időt teljes terjedelmében megszentelte, és ezután is minden nap idejövök, mintha nem is történt volna semmi különös, mintha nem is lehetne megmondani az Ő eljövetelének óráját, mintha már előtte is azért virrasztottam volna, mert emlékezem arra, hogy eljött, mintha most is azért virrasztanék, mert Ő az, akiről előre megmondták, hogy el kell jönnie. Minden megváltozott, semmi sem változott. Én tulajdonképpen mindig is csak itt akartam üldögélni, ezek a kövek az én barátaim, ez az én életem, ilyen üres, ilyen üres, mint maga ez a hely.

Lelki nagyság

οὐδὲν φαινόμενον καλόν· ὁ γὰρ θεὸς ἡμῶν Ἰησοῦς Χριστὸς ἐν πατρὶ ὢν μᾶλλον φαίνεται. οὐ περσμονῆς τὸ ἔργον, ἀλλὰ μεγέθους ἐστὶν ὁ Χριστιανισμός, ὅταν μισῆται ὑπὸ κόσμου.

Semmi sem jó, ami csak látszat. Maga a mi Istenünk, Jézus Krisztus ugyanis megint az Atyánál van, s azóta sokkal inkább kinyilvánítja magát. Mert kereszténynek lenni a világban, amely gyűlöl minket, nem meggyőzés dolga, hanem lelki nagyságé.

Antiochiai Szent Ignác püspök és vértanúnak a rómaiakhoz írt leveléből, 3, 3

Mert mit is jelent kereszténynek lenni ebben a világban, amely mindenek előtt félreért és nem ismer minket, és végül ezért egyetemesen gyűlöl minket? Nem a meggyőzés dolga, nem a világ meggyőzése a világ eszközeivel. Azaz végül nem a világhoz való alkalmazkodás dolga. Nem a dolgok módján való megjelenés, ahogy a dolgok ebben a világban magukat kinyilvánítják. Kereszténynek lenni ebben a világban: ismerni azt a Krisztust, aki – dicsőségét szegénységébe rejtve – kinyilvánítja magát a világnak.

Krisztushoz tartozni ebben a világban: lelki nagyság dolga, azé a belső bizonyosságé, hogy Krisztus legyőzte a világot. Krisztus belső nagyságra alkotott!

Miatyánk

„Érdemes gondosabban is vizsgálódnunk az úgynevezett Ószövetségben, vajon előfordul-e abban, hogy valaki imájában Atyának mondja Istent. A tőlünk telhető legalaposabban utánanéztünk, de eddig még nem bukkantunk a nyomára ilyesminek. Mindazonáltal nem azt akarjuk állítani, hogy Istent nem nevezték Atyának, illetve hogy nem nevezték fiainak azokat, akiket híveinek tartottak, hanem csupán azt, hogy imádságban sehol sem találjuk meg azt a bizalmat, illetve szabadságot, amit az Üdvözítő hirdetett azzal ,hogy Atyának nevezte Istent.”

Órigenész: Az imádságról, XXII. 1.

A szabad ember

Ki a szabad? A valóban szabad, akinek szabadsága autentikus? Meghatározni nehéz, és mégis könnyű. A szabad ember az, akinek közelsége szabadabbá tesz.