Szerző: M G

„Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24, 32) Az emmauszi úton maga a Feltámadott tárja fel az Írás értelmét, majd még azon az estén „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. (Lk 24,45) A Feltámadott pedagógiájának célja, hogy értsék és higgyék: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” (Lk 24,44) A szív lángolása, az értelem megnyílása, hogy hitre jussunk – Lukács evangélista talán minden későbbi megfogalmazásnál pontosabban adja meg a lelki értelmezés lényegét, mely lelki értelmezés nélkül minden szövegmagyarázat meddő.

… when it suddenly flashed into her mind that she was she. She stopped dead, and began looking over all of her person which came within the range of her eyes … Once fully convinced of this astonishing fact, that she was now Emily Bas-Thornton (why she inserted theﾠ“now” she did not know, for she certainly imagined no transmigrational nonsense of having been any one else before), she began seriously to reckon its implications.”

_{Richard Hughes: A High Wind In Jamaica. New York, Random House, 1932, 188-191.
http://maxima-library.org/mob/b/321914?format=read 2022. 06. 06.}

_{„És ekkor döbbent rá, hogy ő – ő, Emily. Földbe gyökerezett a lába, és aztán végignézett magán, megnézett mindent, amit a szeme elért… Mihelyt meggyőződött arról a megdöbbentő tényről, hogy ő most Emily Bas-Thornton (nem tudta, miért iktatta be a ’most’ szócskát, mert persze nem jártak az eszében holmi lélekvándorlási ostobaságok, nem képzelte, hogy valaha másvalaki lett volna) – mondom, amikor erről meggyőződött, alaposan meghányta-vetette magában ennek a ténynek a jelentőségét.”}

_{Richard Hughes: Szélvihar Jamaicában, Európa, Budapest, 1969. 83-84
https://adoc.pub/knyv-a-differencialasrol.html 2022. 06. 06.}

Rádöbbenni arra, hogy, this astonishing fact, én: én vagyok.
Rádöbbenni arra, hogy rádöbbentem arra, hogy én: én vagyok … hogy rádöbbentem arra, hogy rádöbbentem arra …

… vagy csak egy szokatlan érzés? Túlgondolom, szerencsére majd a józanság újra rám hull. Vagy ez a pillanat most tényleg szabaddá tesz, suddenly máshogy viszonyulok majd legalábbis önmagamhoz? Egyáltalán: viszonyulni fogok e viszonyulásomhoz, és közömbös és esetleges lesz számomra ennek minden következménye, és looking over all of me: mindenütt és mindenben érzékelni fogom, hogy most már én viszonyulok mindenhez itt. Már nem a dolgokhoz térve térek önmagamhoz, nem egy gondolat bánt engemet, ő gondol vagy nem gondol engem. Már nem a meggondolkodtatón gondolkodom, nem a fenséges magány kies ormára tartok, én a tragikus hős aki voltam vagy nem voltam, nem írom fogságom történetét, már nem kell megszabadulni a szorongattatásból, elviselni az elviselhetetlent, ötvennégy évet, its implications. Ez a began looking: élet? Vagy ez a halál? Mindkettő, egyik se? Ez csak egy pillanat, vagy épp az örökkévalóság a térben-időben? A létezhető egyetemes szabadság vagy múló illúzió, ópium az egyénnek? Fajtám sajátos mirigye túlműködik, rossz éjszakám volt? Talán épp azt álmodtam, hogy én nem én vagyok …

Aztán benső melegség tölt el, zsigeri bizonyosság, valami alapvetően testi bölcsesség, remegnek a benső részeim, tényleg, és ezzel szinkronban a nap éles fényében a tárgyak is fényesebbek, vakít minden, ugyanaz a mozdulás fölöttem, körülöttem, bennem. Valahol történik ez az egész, valahová betör, into her mind.

Mi is ez: egy egész életen keresztül várni valamire, egyedül várni, egyedül én gondoltam, hogy Ő eljön, nem volt mellettem senki ebben az elgondolásban, hogy Ő eljön. Egyedül lenni a várakozásommal, persze tele kételyekkel, szégyenkezéssel, hogy milyen élet ez, hogy milyen ember vagyok én, az életemmel semmi értelmeset nem vagyok képes létrehozni, csak ez az egy gondolat, mindig ezt az egyet gondolom, hogy el fog jönni. És aztán mégis, újra meg újra, ahogy idejövök, a Templom, a kövek, a méretek, vagy lehet, hogy csak maga ez a hely, nem, mégis: a kövek, a méretek teszik, itt ráismerek a saját érzéseimre, évszázadok várakozása ez, mert el kell jönnie annak, akiért ezeket a falakat emelték, hozzáteszem az évszázadokhoz, a kövekhez az én üres napjaimat. Simeon vagyok, a magányos vénember, sokan tényleg bolondnak tartanak, bánja a fene.

Dél van, tűz a nap, jólesik ez a csendes hőség, a Templomba megyek, több ezerszer mentem már így, több ezer nap, sokezer lépés. A várakozás nekem több, mint az élet, a várakozás nagyobb nálam, az Úr eljön, betölti jelenléte a helyet, betölti az időt, a várakozást. Felmegyek az Úr házába, a két kezem kitárom, üres kezek, üres élet, üres szív, tiszta üresség.

Ezek e kövek az én várakozásom barátai, ismerem őket és ők ismerik az én várakozásom. A várakozás: tudom, hogy az Úr eljön. Tudom: ez a hetven vagy nyolcvan év arról szól, hogy eljön. Én pedig csak egy vagyok a várakozók végeláthatatlan seregéből, akik várták Őt, és az ő életükben nem jött el…

És amikor eljött – az éles ragyogás miatt alig emlékszem valamire, onnantól, már másnap, tudtam, ezért születtem, de hogy továbbra is csak arról szól az életem, hogy ezek a kövek az én barátaim, ez az a hely ahova minden nap feljövök, Ő eljött és a várakozásra szánt életemet, a nekem adott időt teljes terjedelmében megszentelte, és ezután is minden nap idejövök, mintha nem is történt volna semmi különös, mintha nem is lehetne megmondani az Ő eljövetelének óráját, mintha már előtte is azért virrasztottam volna, mert emlékezem arra, hogy eljött, mintha most is azért virrasztanék, mert Ő az, akiről előre megmondták, hogy el kell jönnie. Minden megváltozott, semmi sem változott. Én tulajdonképpen mindig is csak itt akartam üldögélni, ezek a kövek az én barátaim, ez az én életem, ilyen üres, ilyen üres, mint maga ez a hely.

οὐδὲν φαινόμενον καλόν· ὁ γὰρ θεὸς ἡμῶν Ἰησοῦς Χριστὸς ἐν πατρὶ ὢν μᾶλλον φαίνεται. οὐ περσμονῆς τὸ ἔργον, ἀλλὰ μεγέθους ἐστὶν ὁ Χριστιανισμός, ὅταν μισῆται ὑπὸ κόσμου.

Semmi sem jó, ami csak látszat. Maga a mi Istenünk, Jézus Krisztus ugyanis megint az Atyánál van, s azóta sokkal inkább kinyilvánítja magát. Mert kereszténynek lenni a világban, amely gyűlöl minket, nem meggyőzés dolga, hanem lelki nagyságé.

Antiochiai Szent Ignác püspök és vértanúnak a rómaiakhoz írt leveléből, 3, 3

Mert mit is jelent kereszténynek lenni ebben a világban, amely mindenek előtt félreért és nem ismer minket, és végül ezért egyetemesen gyűlöl minket? Nem a meggyőzés dolga, nem a világ meggyőzése a világ eszközeivel. Azaz végül nem a világhoz való alkalmazkodás dolga. Nem a dolgok módján való megjelenés, ahogy a dolgok ebben a világban magukat kinyilvánítják. Kereszténynek lenni ebben a világban: ismerni azt a Krisztust, aki – dicsőségét szegénységébe rejtve – kinyilvánítja magát a világnak.

Krisztushoz tartozni ebben a világban: lelki nagyság dolga, azé a belső bizonyosságé, hogy Krisztus legyőzte a világot. Krisztus belső nagyságra alkotott!

„Érdemes gondosabban is vizsgálódnunk az úgynevezett Ószövetségben, vajon előfordul-e abban, hogy valaki imájában Atyának mondja Istent. A tőlünk telhető legalaposabban utánanéztünk, de eddig még nem bukkantunk a nyomára ilyesminek. Mindazonáltal nem azt akarjuk állítani, hogy Istent nem nevezték Atyának, illetve hogy nem nevezték fiainak azokat, akiket híveinek tartottak, hanem csupán azt, hogy imádságban sehol sem találjuk meg azt a bizalmat, illetve szabadságot, amit az Üdvözítő hirdetett azzal ,hogy Atyának nevezte Istent.”

Órigenész: Az imádságról, XXII. 1.

^{Lotte Kowanda}

Ki a szabad? A valóban szabad, akinek szabadsága autentikus? Meghatározni nehéz, és mégis könnyű. A szabad ember az, akinek közelsége szabadabbá tesz.

„Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább a semmi?”* A kérdés egy keresztény gondolkodó esetén így módosul: Miért teremtette meg Isten a létezőket? Illetve: Elgondolható-e a teremtés? Heidegger kritikája erre is vonatkozik: felismertük-e annak kérdésességét, hogy a teremtés elgondolható?

---

* Martin Heidegger, Bevezetés a metafizikába, IKON, 1995, 5.

„Aquinói Szent Tamás egy helyen azt mondja: «A mi tudásunk olyan esetleges, hogy egyetlen filozófus sem volt képes akár csak egy légy természetét teljesen feltárni», Ezen tény ismeretében nem hiábavalóság a létező létéről valamit mondani, kijelenteni? (…) hisz «a természet szeret rejtőzködni (Hérakleitosz)».”

Ferdinand Ulrich, Homo abyssus – Das Wagnis der Seinsfrage, Johannes, 1961, 1.

Sokan katasztrófaként élik a bábeli nyelvzavart és az emberiség szétszóratását, holott Isten ítélete kegyelmi alászállásként fogható fel. Isten az egynyelvűség mítoszának szétrombolásával kiűzte az emberiséget a történelem színpadára. Bábel tornya örök kísértés az abszolút nyelv megalkotására, amit megtanulhatunk, de sohasem érthetjük meg, helyettünk beszél, mondatja magát, elrejt igazi önmagunk elől. Az apostolok pünkösdi tapasztalata, mint a Szentlélek eljövetele, kiáradása, a Szentháromságos Egy Isten személyes szeretetközösségének végső megnyilvánultsága. Az Egyház születésnapja, mivel tagjai küldetésüket ajándékként kapják arra, hogy a szétszóratásra ítélt emberiséget összegyűjtsék új közösségként Jézus Krisztus nevében. Ennek a közösségnek azonban a szeretet nyelvét kell beszélnie, amelynek nincs előre elsajátítható nyelvtana, nem kell szabályrendszerekhez igazodni, hogy állítsunk valamit. A szeretet nyelve sohasem válhat politikailag korrekt szövegeléssé, fecsegő magánnyá, zajos némasággá, mert így elveszítené megszabadító jellegét. Jézus Krisztus küldetése minden ember számára üzenet, az emberiség összes nyelve által megszólaltatható.

Bolla István, Balatonfenyves, 2017