Szerző: M G

Olyan ellenállás lett bennem 
a zsoltárokkal szemben 
nem is értem
tényleg hónapok óta 
még attól is irtózik a lelkem 
hogy ezt most leírom 
vágyom a sűrű erdőbe 
Sion hegyére 
a Szentek szentjének 
félelmes csendjébe
ürességébe 
ellenállhatatlanul vonzanak 
az élet fái bokronként
áganként szívom magamba 
az örök várost
tornyaival tetőivel
élő és halott fiaival 
félelmetes de
arra vágyom hogy az én 
halálra sebzett testemet is 
vadállatok tépjék kutyák 
hogy lássam saját csontjaim
úgy lennék magányos száműzött
messze idegen országban 
sírni szeretnék a babiloni folyók partján
lenni Istentől elhagyott 
a zsoltárossal szöknék 
a hajnal szárnyaira kelnék
és a tenger túlsó végén laknék
ahol már minden imádság elhagyott
már kiáltani se tudok 
tudatlanabb vagyok egy újszülöttnél 
és erőtlenebb a halottaknál  
már készülődik a hajnal 
a felhők felett csatasorba álltak 
az Úr seregei 
bennem meg olyan ellenállás van 
az Úr hangjától rettegek
talán a mennydörgéstől 
a vizek zúgásától 
olyan ellenállás van bennem 
az Úr hallgat félelmetes 
ez a hallgatás félelmetes 
ez e szelídség félelmetes 
a gondolat hogy örökké kell majd
égni a szeretet kohójában rettenetes
a gondolat
hogy örökké égni kell majd 
a szeretet végső győzelmében
félelmetes hogy megrendülök hogy
beletekintek a Király szemébe hogy
szelíden rámnéz és leereszti kardját
palástját teríti rám
megrendülnek belső részeim
ráz a maradék ellenállás 
azt hiszem darabokra szakít 
a vonzás és ellenállás azt hiszem
ezt nem bírom tovább nem akarom
többé elviselni
hát ne gyűlöljem magamat 
ne utáljam ahogy gyilkolom magamat
határtalan gyűlölettel
gyűlölöm magam hiszen 
önmagam ellensége lettem
próbára tettél s a próba azért volt hogy
megismerd gondolataimat legyőztél
és én hagytam magam legyőzni
hagytam hogy vadállatok élve faljanak fel
hagytam hogy bölcsességed szelídsége 
halálra sebezzen
hagytam hogy úgy szeress ahogy csak 
Te tudsz szeretni nagy Király
élek még folyik
folyik még a vérem
tudom hogy jó így
tudom hogy én csak így tudok szeretni
folyik a vérem ez nem imádság
ez nem néma kiáltás zsoltár
ima nélkül zsoltár jövő nélkül
zsoltár vég nélküli csendben
zsoltár zsoltár nélkül
szeretet saját szívem nélkül
vonzás nélkül és
ellenállás nélkül 
szavak és csend nélkül
zsoltár Isten nélkül 
zsoltár hiába
zsoltár a végsőkig 
zsoltár hiába
zsoltár mindegy miért 
zsoltár mindegy meddig 
zsoltár mindegy miért
zsoltár mégis
zsoltár mégis 
legbelül örökké 

Még mindig az a hajóút
már vagy két éve ragyogja be
ha emlékezem talán
az egész életem nem túlzás
a hajóorrban állok magas csizmában
látok mindent az egész várost
a folyó szélességű csatornát
átszeli a várost keresztbe
egy másik csatorna széles az is
a házak mind ragyognak a délelőtti fényben
spaletták magas házak teraszok
leanderek egyszerűen csak
él ez a város egyszerű emberek
élnek jó nézni őket itt kéne
élni ide kellett volna
születni és mindennek itt
kellett volna megtörténni
mindegy most látom itt vagyok a
hajóorrban állok egyenesen belül
is minden derűs ez a büszke érzés
aranylik ez a jelen és a múlt
és viszem magammal megadatott
hogy ezt álmodtam ki tudja talán
egy egész percig a várost ami
soha nem is létezett mert
csak álmodtam és csak egyszer
rövid kis mozi volt látod
mégis sírok siratom egész
elhibázott életem és újra meg újra
elmesélem azt remélem ma
megint ott leszek ma megint
láthatom a várost nézhetem majd
mindent mégjobban megnézek
magamnak kitárom a lelkem
egészen de valójában
pontosan tudom hogy
nem fogom többet látni valójában
pontosan tudom mi is
ez a hajóút volt egy délelőtt
ha emlékezem olyan valós az a ragyogás
olyan erős és átható nem lehet
fokozni csak oda kell állni
a hajóorrba a magas csizmában
eleven az érzés eleven a város

Zs-nek és Zs-nek

Vendég ha betérsz, lásd miénk
e kis ház szűkös szegénységünk
gazdagságunk itt lakunk itt élünk
este elpihenünk és jól alszunk mint 
fáradt zarándok mint párnapos
csecsemő jött semmi nélkül
majd előbb bölcsője kerül
majd kiságy talán
saját ház is ha felnő vagy
csak egy vánkos mindegy valahol
itthon lehet esténként 
elönti szívét a hála szegénysége
gazdagsága vendéget fogad egy 
pohár bort megisznak lásd
ülj le pihenj meg mesélj
a mesédben legyen öregember meg egy
öregasszony meg egy királyfi
meg egy szép nyári este meg egy
kis ház terasszal
esteledik ha már nem leszünk
így emlékszem rátok üldögéltünk
sok gond között boldogan éltünk
szomorú szemekkel
sírtunk nevettünk

Nem gondoltam soha ilyesmire pedig
világos meg kell írjam le kell
írjak mindent az elejétől fogva
nem tudtam nem figyelni
nem tudtam nem nézni
az arcokat nem is tudom
talán igazán láttam őket se
nem tűz volt ez nem
bizonyosság nem erő valami
tágasabb magasabb hát a szavak
mind megmaradtak

Nem gondoltam rá hogy
egyszer majd leírom
máskor ha fel akarom idézni először
tompaság vesz erőt rajtam
képzetem sincs róla hol
kezdhetném el egy légy zümmög aztán
minden eszembe jut részletek
rögtön érzem mi a közepe ami
nem csak történés vagy
esemény sok dolog van a közepén
jó bonyolult a történet szétbogozhatatlan
és nem tudom a sorrendet mégis
el kezdem írni ez az ami számít
hirtelen látom már egyben
ahogy meglepő dolgok előzmény
nélkül mégis értettem
mégis emlékszem

És szeretem ezt ahogy most
ülök a kertben megjöttek
a verebek surranó
hang csipogás jól esik
látni őket rájuk mosolygok
lelassulok vissza a papírhoz
maguktól folynak ki belőlem a szavak

Olyan az érzés mintha
erősen véreznék de nem rossz
mintha látnám magam
lassan békében meghalni
figyelem kicsit magamat
aztán elmaszatolódik megint
minden tompa leszek
elfáradtam a verebek is
eltűntek nem baj leírtam

Hat szárnya van
hét szeme
a harmadik kerub
szava kétélű kard
tisztán tárgyilagos
tűhegy pontos
a titkos szobában
csak ő és én
és minden ősöm
és minden álmom

Volt az a hajóút
az is éber álom
dél-olasz város
hova visszavágyom
déli hőségben
most már örökké
hajónk hatalmas
mint valami herceg
itt akarok élni
ezt akarom látni
tudom ez csak álom
tudom, de a mélyben
a fényes sötétben
mindig is e herceg
mindig is ő voltam

hirtelen váltással máshol
pályaudvar, ócska buszok között
fedett csatornában
másik hajó pöfög
ablak mellett ülök
nem tudom hol járunk

Most apám nyakában
megyünk fel a hegyre
a hatalmas szálfák
mind az égig érnek
én az ő nyakában
meredek hegyoldal
Isten visz fel engem
végig a gerincen
a régi hegyre

A titkos szobában
a harmadik kerub
figyelmesen hallgat
körülöttünk semmi
csak a titkos szoba
lebeg moccanatlan
egyenesen halad

Az utolsó óra
ragyog a sötétben
mindegy melyik évben
mindegy melyik házban
tűhegy pontos szavak
pontos hallgatások
a harmadik kerub
talán előszörre
talán utoljára
ezt az órát
elviszem magammal
hiszen ezért jöttem
eltelik a szoba
lelkem énekével
hirtelen a lelkem
eltel ujjongással
ősi katedrális
egy remete lakja
a harmadik kerub
emberi alakja

eltelik a lelkem
boldog fájdalommal
itt otthon lehetettem
látom láthatatlan
kerub lettem
talán meg is haltam
ezt viszem magammal
élek s halott vagyok
csak nyomorult ember
de már halhatatlan

Volt egy üres délutánom, gondoltam most fogom magam
és semmit nem csinálok, ülök, a kezem az ölembe, bámulok ki a fejemből,
meglepően könnyen ment egész addig, amíg
észlelni nem kezdtem, hogy mondogatom
„most fogom magam és nem csinálok semmit”
de mi az hogy fogom magam, de hát akkor pont csinálok valamit
nem is akármit, „fogom magamat” miközben
pont arra vágytam a legkevésbé, hogy valamit „fogjak”
pont azt nem akartam, hogy „fogva legyek”
nem akartam semminek neki kezdeni, de
hát azt hogy kell elkezdeni, mert az könnyű, hogy
nem rohanok, nem sietek, könnyű itt ülni
sokáig, mozdulatlan, de hogy mi által
tűnik el belőlem ez a „most majd én nekikezdek”
ezt valahogy máshogy kéne, és már rohangálnak a gondolataim
és már megint fojtogat hogy végül is csak adott időkerettel
dolgozom, nekem úgy látszik a teljes elengedettség
egy feladat amire ráfeszülök, magamnak adtam ezért
most már muszáj végigcsinálni, vagy
muszáj feladni, hagyni a csudába
akkor már inkább tényleg feladom
ezt az egészet, talán szorítsam magam a karosszékbe
fáj ennek a nevetségesen egyszerű feladatnak
a lehetetlensége, hogy még csak elkezdeni se tudom
hogy ne „fogjam magam”, hogy ne legyek fogva
egy sötét völgyben érzem magam, mindjárt sírok
a völgy a képzeletem játéka, de kiút nincs belőle
fogva tart, hol ez, hol az jut eszembe,
most ez a meredek völgy ahogy másznék ki
és visszacsúszok egy nem várt zuhanás
veszi kezdetét, veszélyben érzem magam
nem félelem, csak valami rajtam kívüli erő hatalma ez
ez az idegen hatalom dobál, nem is idegen
az én képzeletem, én zuhanok, én képzelem
magam ide az ismeretlen völgybe
az én völgyem ami ismeretlenül fogva tart.

Az én sötétem fogott engem és elkezdett valamit
úgy látszik, észre se vettem, de
elkezdett valamit, ami nem jó érzés
nem ennek akartam nekikezdeni, csak
közben áthangolódtam, talán valami zsoltár
is beleszólt, meg az a régi zuhanás-álom
talán az a bajom, hogy akár „fogom magam”
akár csak történik velem valami
hiányzik valami belső fény, ami érthetőbbé
teszi ami velem történik vagy amit én csinálok.

Végülis mindegy, a kérdés inkább az, hogy ez a helyzet itt
nagyobb-e nálam, mert ha tudom hogy nagyobb
akkor egyszerűen csak tudom, hogy ezt most nem
én csinálom, nincs ebben semmi különös
semmi csodás de talán nem is tanulható
csak épp most megint valamit észleltem, ami
talán valami egészen alapvető szerkezete
a pillanatnak, valami hála mindenképp van benne
de semmiképp se túl vallásos dolog de
mégis van benne valami külső segítség
hogy nem én csinálom azt hogy ő csinálja
vagy csak nézi, vagy egyszerűen csak nagyobb nálam
mindegy is, egyébként már nem
a völgyben vagyok, valami ismerős
mező, valami ismerős délután, azt hiszem
pont erre vágytam, és azt hiszem
pont ugyanígy.

Pestimre, 2025. március

R. E. 70. születésnapjára

Emlékszel?
Mária az ágyadhoz ült
nem voltál beteg csak
régóta kérted
hát megkönyörült.

Hol azt gondolod
egy senki egy semmi vagy
hol arra milyen
gazdag életed volt
Ő szegénységében
egyetlen kincsét hozta Neked
alázatát gazdag folyó
egyetlen kincsét hozta Fiát
s ahogy üres otthonára gondol
látod már sír
sír itt is sír pár könnycsepp
szelíd sóhaj sír szegénységében
sír az élet miatt
hálája túlcsordul éltető eső harmat
mi árvák
Isten szegénykéi
itt üres otthonunk
üres karosszékünk
kopott karfája
hol kezét nyugtatja
üres otthonunkban
szívünk boldog
könnyeit szomjazza.

Ámen.

Jó, csöndes este
kedves szobám
kedves székem
tudom, halkan a csöndben
dúdol ki gazdag sír ki szegény
tudom, halkan, ha nem mozdulok
elhallgat ének, maradok
üres szobámban
marad a sírás, marad
e gyenge szúrás
a szívem, szegény
maradok mozdulatlan
marad a lassú légzés
csordul egy könny
csiklandoz, arcomon csordul
szalad maradok
mozdulatlan.

Jó, csöndes este
csiklandoz ez a könny
emlékszem, kétéves voltam
valaki felvett
szempillája kis arcomon
azzal csiklandoz, közelség
huncut mosoly
egyre közelebb von.

Aztán a csönd
a gyenge szúrás marad
a szúrás az egyetlen érzés
kis fájdalom, egész nap
itt volt, most elfogadom.

Keserű magány ez,
gyász, nincs irgalom
keserű múlt, elvétett élet
rossz magány, gonosz pokol
gonosz kérdés, mit ér
a látszat mit életnek
hívsz, mit ér hazug
hitvallásod, mit ér
a társak hálája, mondom
feltörhetetlen gonosz pokol
nem férek hozzá
nem akar szólni
gonoszul hallgat
undok lakótárs
szúr hát csak sírok
sírok vigasztalan.

Mióta élek vele? Mióta
gyilkol? Mióta
hallom, de nem hallgatom?
Mióta fáj, mióta
sírom, s hogy ne sírjak,
e hamis vigaszt mióta
dúdolgatom?

Maradok mozdulatlan
marad a lassú légzés
marad még gyerekkorom
távoli fénye, de már
elveszve távolodom
távoli fények itt a sötétben
hűtlen reményük
elillan, azt álmodom.

Jó, lassú este
aztán a csönd
maradok mozdulatlan
arcomon szárad a könny
maradok éber
marad az undok
magány, a keserű
életérzés, nincs múltja
nincs történet hozzá feloldás
az sem könnyít, hogy ez csak árnyék
hogy nem von be mindent
hogy volt s lesz még nappal, hol
nem hallom, nem hallgatom.

De most hó, csend, halál
rossz fájdalom, kis szúrás
szívemben, a semminél ősibb
fáj ami élet, fáj ami szép
keserű fájdalom az hogy szeretnek
fáj ami nem fáj, fáj ami nincs is
fáj ami jóság, legjobban az fáj
ami vigasztal
ami szép, az keserűbb most
megváltatlan és
tisztán vigasztalan.

Minden vigasz a közepén
gonosz, a közepén igaztalan.
Legjobban ez fáj, hogy épp
a vigasz lett végképp vigasztalan
jó csöndes este, kedves szobám
tudom ez mind-mind ősi rend
de nem tudhatom mivé lesz
ha majd elfogadom
mivé lesz, mivé fajul
most csak fáj piszkosul,
csiklandoz, szúr, most csak marad itt
s én tartalmazom.

Kertünk bokrait ágaikat rázza a szél
verebeid eltűntek idén
korán jött az ősz hamar
lehullt minden levél
lehullott hirtelen.

Ők meg eltűntek hiányuk
semmiség jelentéktelen
az ugrabugrálásuk a rebbenések
szinte nincs is benne semmi olyan
ami eltűnhetne ami most itt ne lenne
nekem most ez a kert
baljós áthangolása
áthangolódása mint a lelkem
sötétedéskor várok
a sírás szabadságára
csordogáló szívem édes ébredés
de ma nem tudok sírni nem jön
nézem a kertünk a bokrok
a szél mozgat mindent
a szél mozgat mindent

Pestimre, 2025. január

Istenem Édesapám
Vitézem Királyom
láttalak éjjel meglestelek
sírtál-remegtél bűneink felett
Láttalak nappal szemedben láttam
kínok kínját fájdalmas átkot
láttam szemedben
megkíméled még
ezt a világot