Mut zur Demut
Kinn a falun kívül
árnyas hárs tövében
fiatal nő pihen karját
ölébe ejti
Csöpp fiúcska magas
fűben szaladgál föl a dombon
újra lefelé és anyja
tűnődve hol őt nézi hol
a távolba réved
a dombon is túlra
felhők fölé komoly
könnyes szemekkel
Ő tudja már e széles ég alatt
hiábavalóság jönnek-mennek
évszázadok csak fuvallat eliramlik
de ez az óra a gyermek a hársfa
a táj ez minden idők
legboldogabb nyárdélutánja
Imádkozom valakiért: van egy emberem, akiért most imádkozom. Mit is kell tennem? Szövegeket mondani? Kitalálni mire van szüksége? Helyette dolgozni? Rettenetesen imádkozni? Mit is tesz, aki valakiért imádkozik?
Talán azt teszem, mint amit Anyu tett valamikor régen: virrasztott az ágyam mellett ha beteg voltam, ha féltem, vagy csak ott volt, és ezzel segített elaludni. Talán mint mikor régen, a sötétben Apu közelsége biztonságot adott, nem is tudtam erről, azt hittem bátor vagyok, én csinálom azt, hogy nem félek. De Apu volt az: Apu csinálta hogy én nem féltem. Talán most én teszem ezt: a másik valamit meg tud tenni az imában, mert én itt vagyok.
Talán azt teszem csak, amit máskor is megtettem, nem is tettem csak mégis kellettem hozzá: az éjszakai túrán a jelenlétem miatt nem féltek a sötétben a rámbízott gyerekek. Vagy féltek, de azért tudtak nem gondolni a félelemre, hanem csak menni. Talán csak úgy vagyok most itt, ahogy vezetőként ott voltam a táborban, csak épp nem csinálok semmit. Nem fogom a kezét, nem mondok megerősítő szavakat, nem tárom fel előtte a dolgok értelmét. Csak itt vagyok, mert … beköltöztem egy Kápolnába …
Beköltözöm a Kápolnába, hogy az emberem lássa, hogy ott vagyok. Megszólíthat, lepakolhatja a terhét, átadhatja a kérését, amit az Úrtól kér, de most nekem mondja el. Beköltözöm Mária házába, Máriát nézem, az Úr anyját, az Úr hűséges háttérimádkozóját. Gondolatban a Fiúval van, a Fiúért imádkozik. A Fiú hűsége az Anya hűsége, a Fiú dicsősége az Anya dicsősége. Beköltözöm Mária Házába és nézem Őt: az Úr anyját, mindannyiunk anyját. Szemlélem az arcát, az imádságos arcát, átszellemült arcát, fájdalmas arcát. Szemlélem Máriát, látom ahogy könnyek csorognak végig az arcán, a Fiút siratja, vigasztalhatatlan sír, sír és én nézem Őt. Ahogy mindig is, mióta anya lett, mindig is a Fiánál volt, most is vele van.
Máriával vagyok és imádkozom valakiért … Imádkozom valakiért. Virrasztok fölötte? Gondolatban megáldom őt? Rágondolok, mert megérintett Őbenne valami. Megérintett a fájdalma, a tehetetlensége, a vidámsága, könnyei, a lendülete. Megérintett a története, az élete, a szerelme, a magánya, az életének megoldatlansága. Mondott valamit, és engem megérintett az Úr hatalma és irgalma, angyalok suttogását tudtam hallani, a szárnyuk az arcomat érte, imádságuk betöltötte a lelkem, elteltem énekükkel. Mondott valamit, és mintha egy váratlan nagy hullám besodort volna az imádság mélyvizére, a lábam alól eltűnt a talaj, nem tudtam úszni, csak sodort egy mély áramlás, befelé, befelé. Gondolatban még Őnála vagyok, az én emberemnél, akiért imádkozom, akit most az Úr elé viszek, és látom Őt az Úr keresztjénél. Vagy a jászolnál, vagy a lábaihoz borulva. Sír vagy mosolyog, könyörög vagy tehetetlenül hever az Úr előtt, átöleli a lábait vagy kicsi gyermekként az Úr karjában nyugszik.
Gondolatban nála vagyok, az én emberemnél, akiért imádkozom, akiért Mária imádkozik. Az Úr Anyja gyengéden érinti meg Őt, rámosolyog, szemei ragyognak. Mária csodálja az én emberemet, Mária siratja, Mária büszke rá, Mária haragszik Őérte. Már nem teszek semmit, nem akarok, nem mondok, igazából nem is imádkozom, csak hagyom: bennem történjen meg az emberem megváltása. Csak hagyom, hogy az én lelkem hordozza az Ő lelkét, az Ő sebe az én szívemben, az én életerőm az Ő vérében, az Úr sebe az én lelkemben és az Ő sebében, az én szívem az ő szívében, mindketten az Úr szívében. A szívem ritmusa dolgozik, imád és áld, közbenjár, hordoz.
gyere most menjünk ki kertünkbe
hív ez a hely hív a kertbe Anyánk
kora este óta nézi nézi
a csillagos eget
virágoskert odafenn
Anyánk virágai
a kertben idelenn
gyere velem ki a kertbe nézd
mennyi virág tudod
minden délután kijöttek
a Gyermekkel csak úgy
hol énekelni hol kergetőzni
hol csak elheverni
a felhőket a kék eget nézni
Innen van ösvény ki a patak mellé
hová a Fiú elvonult egyedül
van innen út egyenes
út vezet a pusztába
meredek ösvény fel a hegyre
ez az ő kertje titkos átjárással
a halálos szorongás sötét kertjébe
a feltámadás hajnali kertjébe
a két folyóval körülölelt
álomkertbe tele verebekkel
Titokzatos szavakat súg
a délutáni szellő a mező hajlong
minden fűszál táncol mert
boldog mert ez itt
a boldogságok kertje
Anyánk belső kertje
minden rezdülés
az ő fohásza
minden rezdülését
minden angyal súgja
Gyere menjünk minden rezdülését
magunkba szívni angyalokkal
mind elénekelni mindent kipihenni
fáradt fohászokkal
szívből imádkozni
kiáltani kérni
S odavinni őket szegényeket
a szegény árvákat Anyánk kis kertjébe
bántás itt nem éri őket
mélyet lélegeznek fekszenek a fűben
hallgatják a szellőt s ahogy jön az alkony
hallják az Úr lépteit s a nagy fa
mellett ahogy megáll
s a szegény árvák
a lábához ülnek
lekuporodnak
megkapják az áldást
gyere velem menjünk ki a kertbe
hív Anyánk ez este itt fogunk
aludni kéz a kézben mint
a szerelmesek kiknek elég
hogy tudnak szeretni
mint a kicsi gyermek aki mellett
ott ül édesanyja akit őriz
tízezer angyal vagy
mint egy fáradt ember
megőszült már törődött kezekkel
fogja Anyánk kezét itt a kertben
mélyen fog aludni
szépet fog álmodni
frissen fog ébredni
S ahogy baktatok az út
ahogy kanyart vesz ott állok
mi az valami pajta
a deszkák résén szelíd fény
arcomra vetődik
Egy kis ház mint a mesében
körötte ugyanúgy szorongató
a ritkás erdő ugyanaz a nyirkos
undok rosszindulat de a ház
mint a mesében sok
nyomorúság közt a kunyhó
hiszen innen indultam
innen indult minden
Benn aprócska néni töpörödött
törékeny csak a szeme csillog
csillog ragyog okosság pajkosság
szomorúság józanság erő
világot térdein ringató
béke sírókat vigasztaló anyai
bölcsesség itthon vagyok
Melegség okosság
Anyácskánk ő
a bölcsesség hajléka
az emberek között
az örök Bölcsesség
házat épített magának
trónust ékes tornyot fészket
könyvtár ez ősi templom
düledező kunyhó a világ végén
a fiú lakott itt égi vendég e háznál
vendég gazda szülinapos kit gyilkosa
saját házában vont kínpadra
otthonában és városában
s a hajlott hátú néne
a tűzhelynél sírdogál
hull a könnye
Ne sírj ne sírj ne sirasd most már
Ő igazgatja a csillagokat s e tűz fiait
Ő lobog e tűzben
testében van elrejtve
minden hontalan zarándok
minden ember
Emlékszel mily boldogan
tartottad kezedben s milyen
boldogan raktál e tűzre midőn barátai
körbevették itt asztalod
Pohár bor falat kenyér testvérek fiak
apák anyák mind vendégek nálad
mind hazatalálnak innen indult el
minden ne sirass minket
ígérem hazajövünk vagyunk leszünk
mind gyermekeid drága Anyánk
Megszerettem a szúnyogcsípést
nem bánom ha rámszállnak
igazából nem is fáj
az a kis szúrás
aztán nézem
szívja szívja a vérem
nézem dagad a teste
nézem a sötét vérem
mindenki hülyének néz elsőre
nem is értik pedig
nekem már olyan világos
ott laknak a bokrok ágai közt
kicsike angyalok mint a verebek
tudod mint a te kedves verebeid
egy kis harmattal elvannak
a vérem is csak a szaporodáshoz
kell nekik nézem őket
nézem a vérem fél milligramm
a teljes génállományon
mindegy mert tudom
legbelül úgyis elfolyik
minden csepp vérem
folyik folyik mert élek
mert legbelül készülök
utolsó órám barátja
itt van mindig is itt
volt lesz tudom belül
folyik folyik a vérem
Olyan ellenállás lett bennem
a zsoltárokkal szemben
nem is értem
tényleg hónapok óta
még attól is irtózik a lelkem
hogy ezt most leírom
vágyom a sűrű erdőbe
Sion hegyére
a Szentek szentjének
félelmes csendjébe
ürességébe
ellenállhatatlanul vonzanak
az élet fái bokronként
áganként szívom magamba
az örök várost
tornyaival tetőivel
élő és halott fiaival
félelmetes de
arra vágyom hogy az én
halálra sebzett testemet is
vadállatok tépjék kutyák
hogy lássam saját csontjaim
úgy lennék magányos száműzött
messze idegen országban
sírni szeretnék a babiloni folyók partján
lenni Istentől elhagyott
a zsoltárossal szöknék
a hajnal szárnyaira kelnék
és a tenger túlsó végén laknék
ahol már minden imádság elhagyott
már kiáltani se tudok
tudatlanabb vagyok egy újszülöttnél
és erőtlenebb a halottaknál
már készülődik a hajnal
a felhők felett csatasorba álltak
az Úr seregei
bennem meg olyan ellenállás van
az Úr hangjától rettegek
talán a mennydörgéstől
a vizek zúgásától
olyan ellenállás van bennem
az Úr hallgat félelmetes
ez a hallgatás félelmetes
ez e szelídség félelmetes
a gondolat hogy örökké kell majd
égni a szeretet kohójában rettenetes
a gondolat
hogy örökké égni kell majd
a szeretet végső győzelmében
félelmetes hogy megrendülök hogy
beletekintek a Király szemébe hogy
szelíden rámnéz és leereszti kardját
palástját teríti rám
megrendülnek belső részeim
ráz a maradék ellenállás
azt hiszem darabokra szakít
a vonzás és ellenállás azt hiszem
ezt nem bírom tovább nem akarom
többé elviselni
hát ne gyűlöljem magamat
ne utáljam ahogy gyilkolom magamat
határtalan gyűlölettel
gyűlölöm magam hiszen
önmagam ellensége lettem
próbára tettél s a próba azért volt hogy
megismerd gondolataimat legyőztél
és én hagytam magam legyőzni
hagytam hogy vadállatok élve faljanak fel
hagytam hogy bölcsességed szelídsége
halálra sebezzen
hagytam hogy úgy szeress ahogy csak
Te tudsz szeretni nagy Király
élek még folyik
folyik még a vérem
tudom hogy jó így
tudom hogy én csak így tudok szeretni
folyik a vérem ez nem imádság
ez nem néma kiáltás zsoltár
ima nélkül zsoltár jövő nélkül
zsoltár vég nélküli csendben
zsoltár zsoltár nélkül
szeretet saját szívem nélkül
vonzás nélkül és
ellenállás nélkül
szavak és csend nélkül
zsoltár Isten nélkül
zsoltár hiába
zsoltár a végsőkig
zsoltár hiába
zsoltár mindegy miért
zsoltár mindegy meddig
zsoltár mindegy miért
zsoltár mégis
zsoltár mégis
legbelül örökké
Még mindig az a hajóút
már vagy két éve ragyogja be
ha emlékezem talán
az egész életem nem túlzás
a hajóorrban állok magas csizmában
látok mindent az egész várost
a folyó szélességű csatornát
átszeli a várost keresztbe
egy másik csatorna széles az is
a házak mind ragyognak a délelőtti fényben
spaletták magas házak teraszok
leanderek egyszerűen csak
él ez a város egyszerű emberek
élnek jó nézni őket itt kéne
élni ide kellett volna
születni és mindennek itt
kellett volna megtörténni
mindegy most látom itt vagyok a
hajóorrban állok egyenesen belül
is minden derűs ez a büszke érzés
aranylik ez a jelen és a múlt
és viszem magammal megadatott
hogy ezt álmodtam ki tudja talán
egy egész percig a várost ami
soha nem is létezett mert
csak álmodtam és csak egyszer
rövid kis mozi volt látod
mégis sírok siratom egész
elhibázott életem és újra meg újra
elmesélem azt remélem ma
megint ott leszek ma megint
láthatom a várost nézhetem majd
mindent mégjobban megnézek
magamnak kitárom a lelkem
egészen de valójában
pontosan tudom hogy
nem fogom többet látni valójában
pontosan tudom mi is
ez a hajóút volt egy délelőtt
ha emlékezem olyan valós az a ragyogás
olyan erős és átható nem lehet
fokozni csak oda kell állni
a hajóorrba a magas csizmában
eleven az érzés eleven a város
Zs-nek és Zs-nek
Vendég ha betérsz, lásd miénk
e kis ház szűkös szegénységünk
gazdagságunk itt lakunk itt élünk
este elpihenünk és jól alszunk mint
fáradt zarándok mint párnapos
csecsemő jött semmi nélkül
majd előbb bölcsője kerül
majd kiságy talán
saját ház is ha felnő vagy
csak egy vánkos mindegy valahol
itthon lehet esténként
elönti szívét a hála szegénysége
gazdagsága vendéget fogad egy
pohár bort megisznak lásd
ülj le pihenj meg mesélj
a mesédben legyen öregember meg egy
öregasszony meg egy királyfi
meg egy szép nyári este meg egy
kis ház terasszal
esteledik ha már nem leszünk
így emlékszem rátok üldögéltünk
sok gond között boldogan éltünk
szomorú szemekkel
sírtunk nevettünk
Nem gondoltam soha ilyesmire pedig
világos meg kell írjam le kell
írjak mindent az elejétől fogva
nem tudtam nem figyelni
nem tudtam nem nézni
az arcokat nem is tudom
talán igazán láttam őket se
nem tűz volt ez nem
bizonyosság nem erő valami
tágasabb magasabb hát a szavak
mind megmaradtak
Nem gondoltam rá hogy
egyszer majd leírom
máskor ha fel akarom idézni először
tompaság vesz erőt rajtam
képzetem sincs róla hol
kezdhetném el egy légy zümmög aztán
minden eszembe jut részletek
rögtön érzem mi a közepe ami
nem csak történés vagy
esemény sok dolog van a közepén
jó bonyolult a történet szétbogozhatatlan
és nem tudom a sorrendet mégis
el kezdem írni ez az ami számít
hirtelen látom már egyben
ahogy meglepő dolgok előzmény
nélkül mégis értettem
mégis emlékszem
És szeretem ezt ahogy most
ülök a kertben megjöttek
a verebek surranó
hang csipogás jól esik
látni őket rájuk mosolygok
lelassulok vissza a papírhoz
maguktól folynak ki belőlem a szavak
Olyan az érzés mintha
erősen véreznék de nem rossz
mintha látnám magam
lassan békében meghalni
figyelem kicsit magamat
aztán elmaszatolódik megint
minden tompa leszek
elfáradtam a verebek is
eltűntek nem baj leírtam
Hat szárnya van
hét szeme
a harmadik kerub
szava kétélű kard
tisztán tárgyilagos
tűhegy pontos
a titkos szobában
csak ő és én
és minden ősöm
és minden álmom
Volt az a hajóút
az is éber álom
dél-olasz város
hova visszavágyom
déli hőségben
most már örökké
hajónk hatalmas
mint valami herceg
itt akarok élni
ezt akarom látni
tudom ez csak álom
tudom, de a mélyben
a fényes sötétben
mindig is e herceg
mindig is ő voltam
hirtelen váltással máshol
pályaudvar, ócska buszok között
fedett csatornában
másik hajó pöfög
ablak mellett ülök
nem tudom hol járunk
Most apám nyakában
megyünk fel a hegyre
a hatalmas szálfák
mind az égig érnek
én az ő nyakában
meredek hegyoldal
Isten visz fel engem
végig a gerincen
a régi hegyre
A titkos szobában
a harmadik kerub
figyelmesen hallgat
körülöttünk semmi
csak a titkos szoba
lebeg moccanatlan
egyenesen halad
Az utolsó óra
ragyog a sötétben
mindegy melyik évben
mindegy melyik házban
tűhegy pontos szavak
pontos hallgatások
a harmadik kerub
talán előszörre
talán utoljára
ezt az órát
elviszem magammal
hiszen ezért jöttem
eltelik a szoba
lelkem énekével
hirtelen a lelkem
eltel ujjongással
ősi katedrális
egy remete lakja
a harmadik kerub
emberi alakja
eltelik a lelkem
boldog fájdalommal
itt otthon lehetettem
látom láthatatlan
kerub lettem
talán meg is haltam
ezt viszem magammal
élek s halott vagyok
csak nyomorult ember
de már halhatatlan