Szerző: M G

I. M. Ferdinand Ulrich

Induljunk, tudom félsz, induljunk
a sötét sikátorok erdején át,
undok ez a sötét, félelmetes, minek
hoztalak magammal, túl sötét
ez a városrész, túl hosszú
az út, titkon remélem hogy
mindezt csak álmodom
s álmomban mesélem,  s ahogy 
mesélem a sötét megszelídül,
a szelíd délutáni erdő, tisztás,
barátságos ösvény, fodros felhők, a béke
hogy itt lehetek, közeleg a
mi erdőnk kedvesen borzongató sötétje,
a miénk ez a sötét, minket rejt,
de ha sötét, mert sötét, nem
tudhatom mikor lényegül át,
mikor tör be a rémálom,
a sikátorok elviselhetetlen
szorongató sötétje.

Nézem arcod, nézlek, lelkünk
közös szabadsága ez, eltelik lelkem,
arcod derűs gödröcskéjét nézem,
behunyt szemmel sírok azon
ahogy nevetsz, fáj mert tündöklően szép,
fáj, mert lehet hogy csak álom az
hogy itt ülsz, itt ülünk, ezt a
földöntúli szépségét, derűt
talán csak én álmodom hozzá,
álom de mégis valóságos,
de nem valós, ha nincsen benne
semmi félelmetes, mert valós csak az, mi
nem tisztán félelmetes és
nem tisztán barátságos, álomból
álomba tévedek, te jössz velem,
megmutatom neked az álmot és a valóst,
ahogy én álmodom, ahogy engem
formál, álmod, énekel.
Valóságos csak az Atya ölelése,
valósabb mint a semmi, mint
a barátságos tisztás, házikó,
anyóka, meleg kalács.
Látod már álmodom tovább
ami szép és kedves s közben
a semmi énekel, a semmi átjár, tanít,
átsemmít, sem nem félelmetes,
sem nem otthonos.

Látod, ide hoztalak
a végső sötétbe,
az Atya éjszakája ez,
benn az ünnepi sokadalommal,
kinn a hűvös sötétséggel.
Az Atya éjszakája kinn a haragos nagyfiával,
benn a házban hagyta atyai örömét,
kinn kiteszi magát a fájdalomnak,
az arcát nézem, belül néma sikoltás,
látom keze mozdul, egy számunkra
elviselhetetlen szelíd ölelés,
hosszú-hosszú, sokévszázad óta hangzó
lassú, néma éneklés,
tündérekkel, kerubokkal,
éles örömmel, fájdalommal,
néma, sötét ének,
bírd ki, nagyon kérlek,
viseld el velem fenséges hatalmát.

Menjünk, te tudod,
az Atya éjszakáját kell megírjam,
Édesapánk reménytelen sötétjét,
vigasztaló fényét kell megénekeljem.
Édesapánk örömtelen szerelmes énekét,
néma sikolyát kell lelkembe fogadjam,
lelkem nagyobbik felének legbensőbb termébe,
hatalmasra tágult ékköves palotám
kitárt égboltjába.

Az Atya éjszakáját kell megírjam,
éjszakából éjszakába szökni, sötét álomból
sötét álomba merülni,
sötét erdőben ébredni,
szeretni az évszázados, sötét lombú fákat,
szeretni a dohos, öreg ház magányát,
és mindenütt írni, írni-írni-írni
Édesapánk visszautasított, síró rajongását,
szeret minket, és sír, vigasztalhatatlan,
fiait siratja, mindet, téged, engem,
egész elhibázott, árva életünket.
Nem tudunk örülni, nem tudunk dalolni,
nem élni, nem halni, az árnyékból
a fényre kijutni, csak állunk itt, leszegett fejjel,
kezünk ökölbe szorítva, ütésre készen,
hogy arcába csapjunk, képébe üvöltsük:
Gyűlöllek, utállak,
nem vagy már az apám,
nem vagy többé Isten!

Az Atya éjszakáját,
az Atya magányát,
remegő sírását,
szülési fájdalmát, egész
teremtetlen tehetetlenségét,
a teljes égboltot rázó zokogását,
azt kell megírjam.

Nincs más vigasz, mint hogy írok,
nincs más módja a megváltásnak,
nincs más módja: sötétből sötétre ébredni,
sírásból sírásra derülni,
keserű magányból keserű magányba
ébren szenderülni.

Nekem mindez a látás sötétje,
a mélyről fakadó szavak néma csöndje.
Eljön majd az óra, ébredhetek
harsonák hangjára,
soha nem ér véget
Apánk éjszakája.

Pestimre, 2024. november-december

Megint veled álmodtam megint
arról álmodtam széttárt karokkal
csukott szemmel úszok lebegek
öregedő férfi párhetes magzat elernyedve
hatalmas óceán mélyén

Ez a mélység a teljes kozmosz
ez a kozmosz a te méhed
a te szíved alatt merülök
ha te alszol az itt a vizek
álma ha te nevetsz az
távoli égitestek remegése

Megint itt jártam álmomban
öregedő férfi gyermek ifjú magzat
megint tudtam így aludni így álmodni
mint aki régi-új öröklétre
ébred mint aki mindig csak
boldog boldogan sír könnye ömlik

Megint veled álmodtam nevettél
szemed eleven közlékeny
“Látjátok” mosolyogsz “Látjátok
mozog” és tényleg én mozgok
énbennem remeg a te nevetésed
“Látjátok meg akar születni”

És tényleg én vagyok az
aki a te örömöd vagyok
“Látjátok újjászületik
és vele együtt újjászületik
az én méhem ez a kozmosz
látjátok születnek új
csillagrendszerek mind
az én magzatom”

Megint veled álmodtam
megint láttam arcod jegyesem
kishugom izgatott orrcimpád
anya leszel anyánk mianyánk
remegnek égitestek
bensőm kisimul úszom
kitárt karral lebegek megint
ezt álmodtam

Pestimre, 2024. február – október

Délutáni szunyókálásból ébredek
valamit álmodtam még hallom
 a te tiszta hangod önkéntelen
feléd fordulok arcomról törlöm
a te könnyeid itt jártál itt
sírtál itt folytak könnyeid 
sírtak veled a fák bokrok
veled sírtak nevettek s velük
e szegény népség sok kis veréb
port isznak port esznek
porban fürdenek porban ünnepelnek 
ugrálva lépegetnek a te 
drága kis verebeid
rám hagytad őket
s hogy felkelek riadtan 
szétrebbennek

Újjá kell születni
újra meg kell halni
az egész világot
mint kenyeret falni
mint egy öregember
aki halni tanul
aki élni tanul
kicsit a világnak
kicsit önmagának
sötétedő házban
kettecske magánynak

Ahogy a ritmus adja
ahogy a rím faragja
ahogy az ének írja
amúgy az évek kínja
amúgy az Úr haragja
a hangja azt kiáltja
Hiába Hiába

Ahogy a ritmus adja
ahogy az ének írja
Ítél az Úr haragja
vele a vihar zúgja
Hiába hiába
egyetlen fiam vagy
Szemében könnyek árja

Írok írom elolvasom
elolvasom amit írtam
már közben is elolvasom
csodálkozom hogyha tetszik
csodálkozom hogyha szép lett
de leginkább azt csodálom
szavak betűk
szegénysége
szegénységem
szavak betűk
mint a pára
előbb itt volt
épp még látszott
mint a pára

Elolvasom amit írtam
olvass velem
érezz velem
én itt és most
te itt és most
elolvasol
elolvaslak

“Egyszer Léonie, úgy gondolva, hogy nagy ő már a babázáshoz, odahozott nekünk egy kosarat, amely tele volt babaruhával, ruhának való szép anyagdarabokkal, a tetején feküdt a babája. – „Nesztek, testvérkéim, mondta, válasszatok, ezt mind nektek adom. Céline nyújtotta a kezét s elvett egy kedvére való kis csomag pántlikát. Pillanatnyi gondolkodás után én is nyújtottam a kezem s ezt mondva: – „Én az egészet választom!”, teketória nélkül hatalmamba kerítettem a kosarat ( … ) Gyermekkoromnak ez a kis mozzanata egybefoglalja egész életemet (…) „Istenem, „az egészet választom”. Nem akarok félig-szent lenni (…) „Egészében választom azt, amit Te akarsz! …”

Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, Ecclesia, Budapest, 1995. 11-12.

A kisgyermekkori énem ösztönös döntése, mellyel ráéreztem küldetésem közepére, amiről akkor még, nyilván, semmit sem tudtam. A lelkem nagyobbik felének első szavai, titkos bölcsessége, s ha valami segíthet megérteni, hogy mire is születtem, hát odahallgatok, utólag, ötvenéves távlatból is. Mintha nem is én lettem volna az, aki ezt kimondta, megtörtént velem, talán a lelkem nagyobbik felében, az aki nagyobb nálam, a nagyság Lelke, aki által egészen én mondtam ki, aki nem tett ott akkor semmi mást, csak azt hogy én mondtam ki, az egész, teljes énem, aki vagyok, akit csak Ő ismer, bensőségesen, aki által egészen azt választom aki vagyok, aki végül is lenne akarok, aki én lenni akarok, akit Ő alkotott, aki épp olyan, mint amit Ő akart, aki épp az, akit akart, mert így alkotott, erre a minden másnál teljesebb szabadságra, merthogy ez a teljes szabadság, nyilván, így mondani: “egészen választom” …

Hálát adok a Mindenható, Fenséges Istennek, az ÚR kettőezer huszonkettedik esztendejében, hajnali fél ötkor, én, G. A. M., hogy van internet, hogy az Úr bölcsessége megalkotta a tizedik napon a tizedik óra körül, hogy amit látok és hallok azt nem kell kőbe véssem, nem kell ákom-bákom betűkkel egy ártatlan bárány lenyúzott bőrére rajzoljam, nem kell szaladjak kiadóért, nem kell okos férfiak asztalánál bizonygatnom, hogy mindez milyen tökéletes, aztán nyomda, könyvesbolt, hiúság vására, a bűnös Babilon összes ostobasága. De tíznapnyi járóföldet se kell legyalogoljak, hogy ott legyek végre Ninive főterén, hogy közben tíz álló napig hallgassam káromkodó népem ócska, kicsinyes dühöngéseit, arcomon érezzem borgőzös leheletük, az egyetlen dolgot, ami ebben a városban még kijózanít.

Dereng, hajnalodik, itt a szobámban nem látom Bábel tornyát, nem zavar gőg és zűrzavar, csak a képernyő van itt, lélegzetvételnyi csönd, könyökmozdításnyi szabadság, elgondolom ha úgy gondolom, begépelem ha begépelem, be a közös térbe, be a semmibe, be abba a közös térbe, ami tulajdonképpen nincs is, csak elektronok rohangálnak kedvükre. Valaki talán majd egyszer egy képernyőn nézi amit beírtam, nézi a saját szobájában, lélegzetvételnyi csöndben, vagy ül a buszon, körben a borgőzös testvéreink az istentelen beszédükkel, életükkel, mindegy, a sofőr dudál, ráz a kátyús úttest, de ha a betű még betű, a szó még szó, állítólag ez már ott marad mindörökre, Hála Istennek, négy óra negyven perc van, tíz perc az én életemből, egy perc a tiédből, az Úr kettőezer huszonkettedik esztendejében, tökmindegy, ez a nap is elkezdődött.

Olyan semmilyen nap volt, de inkább rossz, olyan rosszul semmilyen, jellegtelenül rossz, de épp ez az, ez olyan fájdalmas ebben, a kis életünk hülye jellegtelensége, valamin bosszankodtam épp, mondtam magamban az elegemvan litániát, a mármegint litániát meg a miértmindigén litániát, emlékszem,  becsuktam a szemem és próbáltam nem haragudni senkire és semmire, de persze nem ment,  tele voltam kicsinyes sértettségeimmel, sóhajtoztam de nem segített, imádkozni akartam, de aztán tulajdonképpen még imádkozni se akartam. És akkor egyszercsak arra gondoltam,  mit tudhatom ki miért mondja, teszi, gondolja, igen engem kiborítanak, elegem van belőlük, de mit tudhatom, annyi minden lehet az oka, előzménye,  annyi mindent nem tudok róluk, igazából mindig is ezen értetlenkedtem, ezen rugóztam, hogy kimitmiért,  végül is csak ezt az egyet nem tudtam soha se elfogadni, hogy nem értem miért ilyenek ők, miért olyan értelmezhetetlen számomra a viselkedésük,  miért ilyenek, miért nem értem őket, miért nem tudom, hogy miért csinálják amit csinálnak, miért nem tudom, nem értem,  miért van ennyire elegem … És akkor valami halkan megváltozott ebben a nemértemnemtudom litániában, már nem emlékszem pontosan, talán még mindig azt mondogattam, hogy nemtudomnemtudom, vagy már akkor megváltozott magától, mindegy, egy idő után már úgy jött, magától, hogy: nem tudhatom, nem tudhatom, nem tudhatom … Nem tudhatom ki mit miért csinál, nem tudhatom mi az oka, története, nem tudhatom és nem is kell, hogy tudjam és valószínűleg soha nem is fogom tudni, és most már nem is bánom, már nem is akarom annyira tudni, valahogy jó nekem most csak erre gondolni hogy nem tudhatom, nem tudhatom, végül is milyen egyszerű ez, a világ meg olyan kiismerhetetlenül bonyolult, de ha nem tudhatom, meg ha nem én tehetek róla, meg ha nem kell nekem ezzel olyan nagyon törődni,  szóval végül is mondhatom hogy nem tudom, hogy nem tudhatom. És akkor csak úgy velem maradt, hogy mondogattam egész nap, “nem tudhatom, nem tudhatom”. Másnapra persze eltűnt az egész, nem jutott eszembe, volt elég bajom reggeltől estig, de aztán harmadnap megint eszembe jutott, és még mindig nagyon jó volt erre gondolni, megnyugtatott, a sok hülyeség már nem telepedett annyira rám, nem nagyon érdekelt pedig nagyon is zavart, vagyis érdekelt, csak valahogy jobban lefoglalt ez az újszerű érzés,  mondogattam magamban: “nem tudhatom,  nem tudhatom”,  mondogattam a nemtudhatom litániát, mondogattam, mondogattam, nem tudhatom,  nem tudhatom és nem tudhatom és nem tudhatom …

„Wird das Wort, mitten in seiner Buchstäblichkeit, lebendig aufgenommen, in dem Geist vernommen, in dem es gesprochen und mitgeteilt ist, dann wird es in der «durchatmeten» Leiblichkeit seines Sich-zeigens bejaht.“ Ferdinand Ulrich

_{Gabe und Vergebung – Ein Beitrag zur biblischen Ontologie, Johannes, 2006, 153.}

Az Írást olvasni. A betűt látni, a szöveget kibetűzni. Mégis a maga eleven testiségében olvasni. A szöveget úgy észlelni, amint van – nem halott test, melynek tagjain keresztül már senki nem beszél hozzánk. A betűk olvasása egy a betűkön túli, de a betűkben is jelenlévő szegénység és gazdagság befogadása. A betű puszta jel-léte valójában egy mélyértelmű szegénység-gazdagság, melyet azonban csak akkor tudunk észlelni, ha az ingyenes szeretet szabadságában olvassuk. Az elbeszélő, aki a szót „szülte“, az írott szóba, a betűbe beleleheli a megszült szót, s ezzel mintegy önmagát is belehelyezi a betűbe. Az olvasó mintegy ugyanazon úton visszafelé halad, ha szeretetben olvas, megnyílik az önmagát ajándékozó Ige befogadására.

---

---