Hálát adok a Mindenható, Fenséges Istennek, az ÚR kettőezer huszonkettedik esztendejében, hajnali fél ötkor, én, G. A. M., hogy van internet, hogy az Úr bölcsessége megalkotta a tizedik napon a tizedik óra körül, hogy amit látok és hallok azt nem kell kőbe véssem, nem kell ákom-bákom betűkkel egy ártatlan bárány lenyúzott bőrére rajzoljam, nem kell szaladjak kiadóért, nem kell okos férfiak asztalánál bizonygatnom, hogy mindez milyen tökéletes, aztán nyomda, könyvesbolt, hiúság vására, a bűnös Babilon összes ostobasága. De tíznapnyi járóföldet se kell legyalogoljak, hogy ott legyek végre Ninive főterén, hogy közben tíz álló napig hallgassam káromkodó népem ócska, kicsinyes dühöngéseit, arcomon érezzem borgőzös leheletük, az egyetlen dolgot, ami ebben a városban még kijózanít.
Dereng, hajnalodik, itt a szobámban nem látom Bábel tornyát, nem zavar gőg és zűrzavar, csak a képernyő van itt, lélegzetvételnyi csönd, könyökmozdításnyi szabadság, elgondolom ha úgy gondolom, begépelem ha begépelem, be a közös térbe, be a semmibe, be abba a közös térbe, ami tulajdonképpen nincs is, csak elektronok rohangálnak kedvükre. Valaki talán majd egyszer egy képernyőn nézi amit beírtam, nézi a saját szobájában, lélegzetvételnyi csöndben, vagy ül a buszon, körben a borgőzös testvéreink az istentelen beszédükkel, életükkel, mindegy, a sofőr dudál, ráz a kátyús úttest, de ha a betű még betű, a szó még szó, állítólag ez már ott marad mindörökre, Hála Istennek, négy óra negyven perc van, tíz perc az én életemből, egy perc a tiédből, az Úr kettőezer huszonkettedik esztendejében, tökmindegy, ez a nap is elkezdődött.