Mut zur Demut
“A művészet egyetlen igaz forrása a mi szívünk. mely egy tisztán gyermeki érzet nyelve. Minden igazi műalkotás megszentelt órában fogan, és boldog órában születik, sokszor a művész szándékaitól függetlenül, a szív belső sodrából. Hunyd be testi szemeid, hogy lelki szemeiddel először lásd a képet, mely tiéd. Aztán hozd napvilágra, amit a sötétben láttál, hogy visszahasson másokra, kívülről bentre.”
Caspar David Friedrich
Te ismersz engem tudod
jóban-rosszban feléd futok
szívemet kitágítottad
ujjad érintette szívem akkor
tűz volt minden tűz tűz lángolt
a szobám a kertünk a bokrok
nem tudtam a lángokat nem nézni
nem tudtam nem látni
téged akkor ott
Azóta se láttam olyan tüzet
fényt nem hallottam azt a
kórust és könnyen fel tudom
idézni és nem tudom
megint átélni tűz volt
minden tűz és harsonák
hangja fényed visszfénye
lángok közt lángokban
lángolt minden
semmit sem láttam ott
lángok közt lángokban
lángolt minden
nem tudtam nem látni
emlékszem szívemet
lándzsa döfte át
kitágul szívem mert
szívemet tágra nyitod
Kinn a falun kívül
árnyas hárs tövében
fiatal nő pihen
Csöpp fiúcska magas
fűben szaladgál anyja
tűnődve hol őt nézi hol
a távolba réved
a dombon is túlra
felhők fölé
Ő tudja már e széles ég alatt
hiábavalóság jönnek-mennek
évszázadok csak fuvallat eliramlik
de ez az óra a gyermek a hársfa
ez minden idők legszebb nyara
a legszebb délután
Imádkozom valakiért: van egy emberem, akiért most imádkozom. Mit is kell tennem? Szövegeket mondani? Kitalálni mire van szüksége? Helyette dolgozni? Rettenetesen imádkozni? Mit is tesz, aki valakiért imádkozik?
Talán azt teszem, mint amit Anyu tett valamikor régen: virrasztott az ágyam mellett ha beteg voltam, ha féltem, vagy csak ott volt, és ezzel segített elaludni. Talán mint mikor régen, a sötétben Apu közelsége biztonságot adott, nem is tudtam erről, azt hittem bátor vagyok, én csinálom azt, hogy nem félek. De Apu volt az: Apu csinálta hogy én nem féltem. Talán most én teszem ezt: a másik valamit meg tud tenni az imában, mert én itt vagyok.
Talán azt teszem csak, amit máskor is megtettem, nem is tettem csak mégis kellettem hozzá: az éjszakai túrán a jelenlétem miatt nem féltek a sötétben a rámbízott gyerekek. Vagy féltek, de azért tudtak nem gondolni a félelemre, hanem csak menni. Talán csak úgy vagyok most itt, ahogy vezetőként ott voltam a táborban, csak épp nem csinálok semmit. Nem fogom a kezét, nem mondok megerősítő szavakat, nem tárom fel előtte a dolgok értelmét. Csak itt vagyok, mert … beköltöztem egy Kápolnába …
Beköltözöm a Kápolnába, hogy az emberem lássa, hogy ott vagyok. Megszólíthat, lepakolhatja a terhét, átadhatja a kérését, amit az Úrtól kér, de most nekem mondja el. Beköltözöm Mária házába, Máriát nézem, az Úr anyját, az Úr hűséges háttérimádkozóját. Gondolatban a Fiúval van, a Fiúért imádkozik. A Fiú hűsége az Anya hűsége, a Fiú dicsősége az Anya dicsősége. Beköltözöm Mária Házába és nézem Őt: az Úr anyját, mindannyiunk anyját. Szemlélem az arcát, az imádságos arcát, átszellemült arcát, fájdalmas arcát. Szemlélem Máriát, látom ahogy könnyek csorognak végig az arcán, a Fiút siratja, vigasztalhatatlan sír, sír és én nézem Őt. Ahogy mindig is, mióta anya lett, mindig is a Fiánál volt, most is vele van.
Máriával vagyok és imádkozom valakiért … Imádkozom valakiért. Virrasztok fölötte? Gondolatban megáldom őt? Rágondolok, mert megérintett Őbenne valami. Megérintett a fájdalma, a tehetetlensége, a vidámsága, könnyei, a lendülete. Megérintett a története, az élete, a szerelme, a magánya, az életének megoldatlansága. Mondott valamit, és engem megérintett az Úr hatalma és irgalma, angyalok suttogását tudtam hallani, a szárnyuk az arcomat érte, imádságuk betöltötte a lelkem, elteltem énekükkel. Mondott valamit, és mintha egy váratlan nagy hullám besodort volna az imádság mélyvizére, a lábam alól eltűnt a talaj, nem tudtam úszni, csak sodort egy mély áramlás, befelé, befelé. Gondolatban még Őnála vagyok, az én emberemnél, akiért imádkozom, akit most az Úr elé viszek, és látom Őt az Úr keresztjénél. Vagy a jászolnál, vagy a lábaihoz borulva. Sír vagy mosolyog, könyörög vagy tehetetlenül hever az Úr előtt, átöleli a lábait vagy kicsi gyermekként az Úr karjában nyugszik.
Gondolatban nála vagyok, az én emberemnél, akiért imádkozom, akiért Mária imádkozik. Az Úr Anyja gyengéden érinti meg Őt, rámosolyog, szemei ragyognak. Mária csodálja az én emberemet, Mária siratja, Mária büszke rá, Mária haragszik Őérte. Már nem teszek semmit, nem akarok, nem mondok, igazából nem is imádkozom, csak hagyom: bennem történjen meg az emberem megváltása. Csak hagyom, hogy az én lelkem hordozza az Ő lelkét, az Ő sebe az én szívemben, az én életerőm az Ő vérében, az Úr sebe az én lelkemben és az Ő sebében, az én szívem az ő szívében, mindketten az Úr szívében. A szívem ritmusa dolgozik, imád és áld, közbenjár, hordoz.
gyere most menjünk ki kertünkbe
hív Anyánk kora este óta
nézi nézi a csillagos eget
virágoskert odafenn
idelenn az Ő virágai
gyere velem ki a kertbe nézd
mennyi virág tudod
minden délután kijön
a Gyermeknek énekel
aztán kergetőznek
elhevernek a felhőket
a kék eget nézik
Van itt egy ösvény a patak felé
hová a Fiú elvonul egyedül
van egy út egyenes út
vezet a pusztába meredek
ösvény fel a hegyre
Ez az ő kertje titkos átjárással
a szorongás sötét kertjébe
a régen várt találkozás hajnali kertjébe
a két folyóval körülölelt
álomkertbe tele verebekkel
Titokzatos szavakat súg
a délutáni szellő hajlong
a sok fűszál táncol mert boldog
mert ez itt a boldogságok kertje
Anyánk belső kertje minden
rezdülés az ő fohásza
Gyere menjünk most magunkba szívni
angyalokkal elénekelni mindent
kipihenni fáradt fohászokkal
szívből imádkozni kiáltani kérni
S odavinni őket szegényeket
a szegény árvákat Anyánk kis kertjébe
bántás itt nem éri őket mélyet
lélegeznek fekszenek a fűben
hallgatják a szellőt s ahogy jön az alkony
hallják az Úr lépteit s a nagy fa
mellett ahogy megáll s a szegény
árvák a lábához ülnek
lekuporodnak s megkapják az áldást
gyere velem menjünk ki a kertbe
hív Anyánk ez este itt fogunk
aludni kéz a kézben mint
szerelmesek kiknek elég hogy
tudnak szeretni mint a
kicsi gyermek aki mellett
ott ül édesanyja akit őriz
tízezer angyal vagy
mint egy fáradt ember
megőszült már törődött kezekkel
fogja Anyánk kezét mélyen fog
aludni szépet fog álmodni
frissen fog ébredni
Végső időkről álmodtam borús ég
kívül-belül szorongató vidék
az öreg fák mint üszkös romok
ez a világ elmúlik nézem
mozdulatlan azt álmodom
megyek kívűl-belül szorongató
úton lenni végső idők sötétedik
szeretnék otthon lenni elheverni
végre megpihenni
S ahogy baktatok az út
ahogy kanyart vesz ott állok
egy kis ház mint a mesében
körötte ugyanúgy szorongató
a ritkás erdő ugyanaz a nyirkos
undok rosszindulat de a ház
mint a mesében az érzés
innen indultam
innen indult minden
Benn öreg néni
törékeny a szeme csillog
ragyog okosság pajkosság
szomorúság józanság erő
világot térdein ringató
béke sírókat vigasztaló
bölcsesség itthon vagyok
Anyácskánk ő
az örök Bölcsesség
házat épített magának
hajlékot az emberek között
trónust ékes tornyot fészket
könyvtár ez ősi templom
düledező kunyhó a világ végén
a fiú lakott itt égi vendég e háznál
vendég gazda szülinapos kit gyilkosa
saját házában vont kínpadra
otthonában és városában
s a hajlott hátú néne
a tűzhelynél sírdogál
hull a könnye
Ne sírj ne sírj ne sirasd már
Ő igazgatja a csillagokat s e tűz fiait
Ő lobog e tűzben
testében van elrejtve
minden hontalan zarándok
Emlékszel mily boldogan
tartottad kezedben s milyen
boldogan raktál e tűzre midőn barátai
körbevették itt asztalod
Pohár bor falat kenyér testvérek fiak
apák anyák mind vendégek nálad
mind hazatalálnak innen indult el
minden ne sirass minket
ígérem hazajövünk mind
gyermekeid drága Anyánk
Megszerettem a szúnyogokat
nem bánom ha rám szállnak
igazából nem is fáj
az a kis szúrás
aztán nézem
szívja szívja a vérem
nézem dagad a teste
nézem a sötét vérem
Arra gondolok ott laknak
a bokrok ágai közt kicsike
angyalok mint a verebek
egy kis harmattal elvannak
most isszák a vérem
kell nekik nézem őket
mindegy mert tudom
legbelül úgyis elfolyik
minden csepp vérem
folyik folyik mert élek
mert legbelül készülök
utolsó órám barátja
itt van mindig is itt
volt van lesz tudom belül
folyik folyik a vérem
Olyan ellenállás lett bennem
a zsoltárokkal szemben
nem is értem
tényleg hónapok óta
még attól is irtózik a lelkem
hogy ezt most leírom
vágyom a sűrű erdőbe
Sion hegyére
a Szentek szentjének
félelmes csendjébe
ürességébe
ellenállhatatlanul vonzanak
az élet fái bokronként
áganként szívom magamba
az örök várost
tornyaival tetőivel
élő és halott fiaival
félelmetes de
arra vágyom hogy az én
halálra sebzett testemet is
vadállatok tépjék kutyák
hogy lássam saját csontjaim
úgy lennék magányos száműzött
messze idegen országban
sírni szeretnék távoli folyók partján
lenni Istentől elhagyott
a zsoltárossal szöknék
a hajnal szárnyaira kelnék
és a tenger túlsó végén laknék
ahol már minden imádság elhagyott
már kiáltani se tudok
tudatlanabb vagyok egy újszülöttnél
és erőtlenebb a halottaknál
már készülődik a hajnal
a felhők felett csatasorba álltak
az Úr seregei
bennem meg olyan ellenállás van
az Úr hangjától rettegek
talán a mennydörgéstől
a vizek zúgásától
olyan ellenállás van bennem
az Úr hallgat félelmetes
ez a hallgatás félelmetes
ez e szelídség félelmetes
a gondolat hogy örökké kell majd
égni a szeretet kohójában rettenetes
a gondolat hogy örökké égni kell majd
a szeretet végső győzelmében
félelmetes megrendülök
beletekintek a Király szemébe
szelíden rámnéz és leereszti kardját
palástját teríti rám
megrendülnek belső részeim
ráz a maradék ellenállás
azt hiszem darabokra szakít
a vonzás és ellenállás azt hiszem
ezt nem bírom tovább
nem akarom többé elviselni
hát ne gyűlöljem magamat
ne utáljam ahogy
határtalan gyűlölettel
gyűlölöm magam hiszen
önmagam ellensége lettem
próbára tettél s a próba azért volt hogy
megismerd gondolataimat legyőztél
és én hagytam magam legyőzni
hagytam hogy vadállatok élve faljanak fel
hagytam hogy bölcsességed szelídsége
halálra sebezzen
hagytam hogy úgy szeress ahogy csak
Te tudsz szeretni nagy Király
élek még folyik
folyik még a vérem
tudom hogy jó így
tudom hogy én csak így tudok szeretni
folyik a vérem ez nem imádság
ez nem néma kiáltás zsoltár
ima nélkül zsoltár jövő nélkül
zsoltár vég nélküli csendben
zsoltár zsoltár nélkül
szeretet saját szívem nélkül
vonzás nélkül és
ellenállás nélkül
szavak és csend nélkül
zsoltár Isten nélkül
zsoltár hiába
zsoltár a végsőkig
zsoltár hiába
zsoltár mindegy miért
zsoltár mindegy meddig
zsoltár mindegy miért
zsoltár mégis
zsoltár mégis
legbelül örökké
Még mindig az a hajóút
már vagy két éve ragyogja be
ha emlékezem talán
az egész életem nem túlzás
a hajóorrban állok magas csizmában
látok mindent az egész várost
a folyó szélességű csatornát
átszeli a várost keresztbe
egy másik csatorna széles az is
a házak mind ragyognak a délelőtti fényben
spaletták magas házak teraszok
leanderek egyszerűen csak
él ez a város egyszerű emberek
élnek jó nézni őket itt kéne
élni ide kellett volna
születni és mindennek itt
kellett volna megtörténni
mindegy most látom itt vagyok a
hajóorrban állok egyenesen belül
is minden derűs ez a büszke érzés
aranylik ez a jelen és a múlt
és viszem magammal megadatott
hogy ezt álmodtam ki tudja talán
egy egész percig a várost ami
soha nem is létezett mert
csak álmodtam és csak egyszer
rövid kis mozi volt látod
mégis sírok siratom egész
elhibázott életem és újra meg újra
elmesélem azt remélem ma
megint ott leszek ma megint
láthatom a várost nézhetem majd
mindent mégjobban megnézek
magamnak kitárom a lelkem
egészen de valójában
pontosan tudom hogy
nem fogom többet látni valójában
pontosan tudom mi is
ez a hajóút volt egy délelőtt
ha emlékezem olyan valós az a ragyogás
olyan erős és átható nem lehet
fokozni csak oda kell állni
a hajóorrba a magas csizmában
eleven az érzés eleven a város
Zs-nek és Zs-nek
Vendég ha betérsz, lásd miénk
e kis ház szűkös szegénységünk
gazdagságunk itt lakunk itt élünk
este elpihenünk és jól alszunk mint
fáradt zarándok mint párnapos
csecsemő jött semmi nélkül
majd előbb bölcsője kerül
majd kiságy talán
saját ház is ha felnő vagy
csak egy vánkos mindegy valahol
itthon lehet esténként
elönti szívét a hála szegénysége
gazdagsága vendéget fogad egy
pohár bort megisznak lásd
ülj le pihenj meg mesélj
a mesédben legyen öregember meg egy
öregasszony meg egy királyfi
meg egy szép nyári este meg egy
kis ház terasszal
esteledik ha már nem leszünk
így emlékszem rátok üldögéltünk
sok gond között boldogan éltünk
szomorú szemekkel
sírtunk nevettünk