Simon Zoltánnak

Idősebb voltál talán egy másik földrészen
más korban a bátyám lettél volna
persze azóta már de mégis

Mínuszokban a telephelyen és vacogva kint
 a terepen esőben hóban aztán megjött a hőség
oly erős volt a nap földhöz vágott
kiégett fű himbált a ponyva résén
mindenütt por szállt a dögmelegben
ingünkön átszivárgott s izzadt hátunk
csíkokban így feketedett

Mi álltunk a tűző napon a kerítés árnyéka
bőrünkbe égett a te helyed üres volt
az éjszakába szöktél sokezer kávés bódulatban
cigid szívtad a biliárdasztalnál

Sokan vagyunk – mondtad prédikáltad
szórtad az igét sokan voltunk
valóban s többé már
nem leszünk annyian

Azokon a folyosókon
körleteken ágyakon csönd van

Szerettelek, hiába

Nikinek, hálával

Te itt vagy és nem vagy itt ne firtasd
késő már késő mióta már
késő mondom a magamét
nem miattam késő
nem is miattunk
vagy tudom is én miért hogyan
nem is a szavak szempontjából
nem valakinek vagy valamiért
nem úgy késő ahogy
korán is lehetne inkább
azóta késő

Azóta késő
hiába

Valahol másutt pereg az idő

Valahol másutt pereg az idő s odakint esik
kettesben maradtunk
hiába mennék innen viszem magammal jeled
hiába futnék innen hiszen itt ülök veled

Eltűntél rég és mégiscsak szól ez a zene
szövetségünket nem tudtam előre és az idő
valahol másutt pereg és esik az eső

Városom kapuit kulcsra zárták
az ajtók is csak résre nyitva

Csak a kertben maradt meg a madárdal
a lépcsőház csendes és nyugodt
hozzátok vezet a kopott régi korlát
nálatok megérkezem

Párnámra hanyatlok ágyam méz
dió s egy szép fonott kosár közt
ó drága tárgyaim őrizzetek

S a hajnal minket már el nem ér

A vigasztalás filozófiája

Ugyanezen dolgok, csak a
végső megvilágításban
felkorbácsolt látványa
ugyanennek mintha elhagyottan
élnél s ha mindez szép is tán
csak mintegy vesztében
talán e dolgok ez
minden elveszett és
épp ezért szép …

Ugyanezen dolgok közt matatva
ha tudnád még miért ha
őriznél még valamit magadból
belőlük de nincsenek már
a kis csaták lelkiismeret
lásd egy meghatározatlan embernyi
támasz bizonytalan talajról
amit lelnél …

Megvárod még öröklétünk kiterjesztenéd
ittléted akármeddig légy tágranyílott
kétkedés elakadt párbeszéd
légy vigasz magad

1996, Flurweg

Megszerettem ezt a várost

Városomban megannyi zaj van s még többféle csend
már nem vágyom rá és nem félek tőle
körülvesz morog fenségesen
hátradőlök magamba szívom
utcáit tereit emlékszem a kövekre
fákra füvekre alattuk mindenütt
halottaim

És mi van mindezen túl
s mindez a minden és semmi és valami
bárkáin talán gyöngyöt kristályt hoz
várom hogy jöjjön s ahogy telnek
a hosszú évek gondolom
talán szerelmeinkre vár
gondolom mégis eljön
és én majd végleg

frissen szabadon
elmerülhetek habjaiban (?)

Enyéimért

Védelmezz Szent Mértékletesség tégy
féktelen felülemelkedetté
hogy kőbarakkjainkban
simogatásban
fogaim
szorítása
Enyéimért
hogy most elinduljak
hogy majd visszatérjek

Principium et fundamentum

Mindenható örök Isten! Teremtőm és Megváltóm! Hatalmas végtelenség és határtalan közelség! Aki saját kezeddel formáltál; aki belső életed titkaiban részesítettél; aki szeretetre, részvétre és szolgálatra rendeltél és aki az utolsó napon ítélni fogsz felettem. Én Uram, én Istenem, szívem nyitott könyv Teelőtted.

Arra teremtettél, hogy Téged megismerjelek, szívem egész mélyéből megszeresselek, hogy Téged szolgáljalak és színed előtt dicsőítő énekeket mondjak. És semmi másra nem törekedvén egykoron Teelőtted lecsupaszodva, elszegényedve megjelenjek.

És minden más azért teremtetett, hogy ezen jóságos terved végbemenjen, hogy erőfeszítésed kárba ne vesszen. Határtalan szeretetedben megteremtetted az ember hajlékául a világot, hogy otthonra lelve az ember a Te fiaddá váljon. Határtalan szeretetedben megteremtetted a tárgyakat, melyek a Te kézművességed nyomai ebben a világban. Határtalan szeretetedben az embernek társakat adtál, akik a Te képmásaid és küldötteid ebben a világban. Határtalan szeretetedben megszentelt jeleket adtál, melyek a Te törődésed jelei, a Te részvéted mozdulatai ebben a világban.

Ezért szükséges, illő és üdvös, hogy mélységes tisztelettel és szeretettel lakozzunk a Te Szent hajlékodban, fogadjuk a Te Szent küldötteid, éljünk a Te Szent ajándékaiddal, és semmi mással ne törődjünk, semmi mást ne akarjunk. És így egyformán jónak tekintsük

az életet, mert az Krisztus,
      és a halált, mert az nyereség;

a szegénységet, mert az Krisztus köntöse,
      és a gazdagságot, mert azt Krisztus által nyertük el;

a vigasztalanságot, mert az Krisztus szomjúsága,
      és a vigaszt, mert az Krisztus itala.

a megaláztatást, mert az Krisztus töviskoronája,
      és a dicsőséget, mert az Krisztus győzelmi koszorúja;

És így Krisztus által, aki a teremtés elsőszülöttje, aki által minden lett, aki minden mindenben, a Te Szent és Egyetlen Fiad által eljussunk a Te országodba, melyet az idők kezdetétől azoknak készítettél, akik hagyják, hogy megmentsd őket.

Add meg hát nekünk bűnösöknek a Te színelátásod örömét, Atyánk, ki soha el nem múló, szemmel nem látható, mennyei Fényben lakozol, és végy fel a Te országodba!

Kívülről bentre

“A művészet egyetlen igaz forrása a mi szívünk. mely egy tisztán gyermeki érzet nyelve. Minden igazi műalkotás megszentelt órában fogan, és boldog órában születik, sokszor a művész szándékaitól függetlenül, a szív belső sodrából. Hunyd be testi szemeid, hogy lelki szemeiddel először lásd a képet, mely tiéd. Aztán hozd napvilágra, amit a sötétben láttál, hogy visszahasson másokra, kívülről bentre.”

Caspar David Friedrich

Szent Törvényed útján

Te ismersz engem tudod
jóban-rosszban feléd futok
szívemet kitágítottad
ujjad érintette szívem akkor
tűz volt minden tűz tűz lángolt
a szobám a kertünk a bokrok
nem tudtam a lángokat nem nézni
nem tudtam nem látni
téged akkor ott

Azóta se láttam olyan tüzet
fényt nem hallottam azt a
kórust és könnyen fel tudom
idézni és nem tudom
megint átélni tűz volt
minden tűz és harsonák
hangja fényed visszfénye
lángok közt lángokban
lángolt minden
semmit sem láttam ott
lángok közt lángokban
lángolt minden
nem tudtam nem látni
emlékszem szívemet
lándzsa döfte át
kitágul szívem mert
szívemet tágra nyitod

Az a délután

Kinn a falun kívül
árnyas hárs tövében
fiatal nő pihen
karját ölébe ejti

Csöpp fiúcska magas
fűben szaladgál föl a dombon
újra lefelé és anyja
tűnődve hol őt nézi hol
a távolba réved
a dombon is túlra
felhők fölé komoly
könnyes szemekkel

Ő tudja már e széles ég alatt
hiábavalóság jönnek-mennek
évszázadok csak fuvallat eliramlik
de ez az óra a gyermek a hársfa
a táj ez minden idők
legboldogabb nyárdélutánja