Kategória: Egyéb kategória

In Memoriam Ottlik Géza

ha működik a ritmus
ha stimmelnek a dolgok
mért szigorkodnék
mért ne lehetnék boldog

Néha egy pillanatra
elsírom magam
nincsenek könnyek ráz
egy érzés
nézem a kertem
tiszta rendetlenség
emlékek üres kertje
a fűben
új barátom
bogarász a küllő

Néha egy pillanatra
sírok könny nélkül
ráz egy érzés nézem
a fákat boldog
reménytelenség
a föld alatt
fű magja
születik
édes éhség

Néha egy pillanatra
felnézek
pirkadatra
gondolok
ébredő égre
rád gondolok ki
eltüntél
mindörökre

Mentünk fel a hegyre
én a válladon jóleső
érzés volt minden
léptednél arcom az
arcodhoz ért mint mikor pont
ilyen kicsi voltam egynapos
borostád kicsit horzsolt
kicsit csiklandozott ez ahogy
horzsolt és csiklandozott
ez védettség volt még nem tudtam
mi a biztonság de minden sejtem
elengedett volt szabad még
nem tudtam mi a szabadság
de izmaim erősek voltak
még nem tudtam mit jelent
Téged szeretni de a nyakad
átkaroltam és jó volt így lenni
tudtam ez majd örökké tart
balra le a meredek hegyoldal
óriás bükkök országa megannyi
arkangyal hegyre épült város
benne széles terek a szem
messzire ellátt le a völgyig

Mentünk fel a hegyre
fel a kaptatón erős
voltál jókedvű a hátadon
minden lépteddel a nyakadba
simulva én is nagy voltam
erős még nem tudtam mi a
szabadság mi volt van lesz
még nem tudtam mi a
test elégedettsége mi volt van
lesz mentünk délelőtti
napfény melegített mentünk
mindig is szerettem az utcákat
ahol laktam a délelőtti fényben
a Szondi utcában járókelők
zöldséges szelíd zajok
a Kiscelli utca bokrok verebekkel
a Hasner Straβe szelíd homlokzatok
a ház ahol laktam sokszor
azt álmodtam megint ott lakom
állok az ajtó előtt és sírok

A házban egy öreg néni lakott
kávécsészében kistányéron
kávét hozott nekem zavarba
jöttem ez a spontán kis
kedvesség szinte lebénított
azt kérdezte mit jelent ez a szó
a világégés után hetven éve
egy magyar kislány ezt
ismételgette sírva nem volt
lába anyátlan apátlan árva
keservesen csak sírt
szelíden sírt a néni
azt kérdezte mit jelent a szó
a magyar szó ő nem érti
amit mondogatott ezt mondta
Idösanyám Idösanyám

Ha eszembe jut
én is sírok belül az osztrák néni
hetven év távlatából hibátlan
tájszólással mondta magyarul
teljesen átéltem vele a nagyháborút
szegénységet milyen árvának lenni
mindig hallom
Idösanyám Idösanyám

Megyünk fel a hegyre
én a válladon jóleső
érzés minden jóleső
érzés arcom az
arcodhoz ér szabad vagyok
erős kicsi gyermek jóleső
ringatás ezt álmodtam
veled álmodtam
megyünk fel a hegyi város
örök piacára délelőtti napfény
csiklandozza arcom enyém vagy
tied vagyok erős vagy és szabad
Idösapám Idösapám

Pro Ursula – in Suam commemorationem

Egész éjjel egész éjjel
folyt a véred
nem is tudtad hogy a hajnal
és az angyal jöhet érted

Egész éjjel egész éjjel
folyt a véred
nem is tudtad hogy a holnap
hogy a holnap jöhet érted

Folyt a véred folyt a véred
nem is tudtad
hogy ami jön ez holnap
ez a halál ez az élet

Egész éjjel folyt a véred
jött hajnal jött az angyal
megmentettek felemeltek
harmadnapra felkeltettek

Ágyad körül a nagy tenger
tested fáradt üres kehely
szegény asszony fehér lepled
véres lepled védi tested

Ágyad körül a nagy tenger
ágyad bárka és a Mester
szelíd hangját csak te hallod
lehet álom s csak te hallod

Egész éjjel egész éjjel
folyt a véred
a te véred az Ő vére
Ő a hajnal Ő az élet

Minden éjjel minden hajnal
minden álom minden angyal
őrzi ágyad őrzi kelyhed
elárasztott irgalommal

Éjszaka van igen ez is
éjszaka történt sietős útja
közepén hatalmas alak
állt előttem hangja szélnek
zúgása vizek árja mély
sodrás énekelte
az ő énekét az ő
óriásfenyővé nőtt
fénylő látomását
s a fenyő már csak
porszem volt törpe
egy veréb a bokrok alján
és ez az angyal és ez az
óriástörpe és
mindenütt a kis verebek
és minden sejtés érzés
önálló életre kelt
azt suttogták nekem
azt vésték elmémbe
állj itt mint hegynek orma
hajolj mint széltől a nádszál
szemeddel fogd át
a látóhatárt s mit elképzelsz
álomképek csupasz világ
sose feledd ne hozz átkot magadra
bár éjszaka van
az Úr előtt állsz

Fecónak

Nemlétem kezdetén

Ahogy visszagondolsz
szerettek mindvégig szerettek
s te csak nevettél sírtál
ez a sebed nem gyógyul
legrosszabbak az éjszakák
vég nélkül ki tudja mi űz
ki tudja meddig még
felriadsz csöndes az utca
kék-fehér-fekete
az ég dereng már
fenségesen hallgat

.

.

Elfáradtam hazatértem

A részvétben bíztam
eleitől fogva
házamba fogadtam
mintha fiam volna

Egy napja ezer év
pedig csak egy sóhaj
telve fájdalommal
néha bús haraggal

A részvétben bíztam
eleitől fogva
házába fogadott
mintha apám volna

.

..

Mese

Ezt el kell meséljem neked
a felhő egyszer tenger
lesz is volt is
az orkán egyszer szellő
lesz is volt is
megáll a levegő megáll
az idő a világ
eltűnik de a dolgok
mind megannyi órjás
mind ősöreg törpe
arcuk meggyötörve
arcuk Isten arca
szíve összetörve

.

.

Egy könnycsepp

Én sírok vagy engem sírnak
időm lejár elidőzöm
múló létem
megkönnyezem
üres arcom
nézem nézem
tükröm tükröm
mondd meg nékem
miért éget minden könnycsepp
milyen láz ez milyen érzet
ami nem fáj mégis éget
éget hűsít szúr vagy gyógyít
könnycsepp létem
hová tűnik

.

.

Ha meghalok

Volt mikor nem voltam
lesz mikor nem leszek
feküdtem a földön
úszom majd az égben
kozmikus sötétben
fénylik semmi létem
mint a csillag ragyog
mint igazgyöngy csillog
porszem voltam
feküdtem a porban

.

.

Könnyűség

Könnyű a verebeknek
ha nem is isznak vagy
nem is esznek nem mert
tudnak repülni hanem
mert nem is tudják
nem keresik okát párját
nem is tudják de valaki
majd ad nekik enni-inni
vagy egy szép nap kipusztulnak
a névsorból kimaradnak
én is néha életemből
kimaradnák kimerednék
bárcsak én is megtehetném
hogy nem lennék
a névsorból kimaradnék
mint kis veréb
s elrepülnék

.

.

Félúton

Erdő erdő kerek erdő
annak közepébe
szép szál sárga rózsa

Erdő erdő kerek erdő
annak közepébe
jó temető
szép szál piros rózsa

Sárga rózsa
piros rózsa
hazaviszlek
ablakomba

Erdő erdő
sűrű sötét erdö
amott kerekedik
egy fekete felhő
annak közepébe
egy fekete holló

Erdő erdő kerek erdő
tarka mező
szép temető
rózsáim meglelni
hollókat elűzni
fekete felhőben
álomba merülni
sárga rózsa
piros rózsa
életem szerelmem
ez a sűrű erdő

.

.

Modus moriendi

Újjá kell születni
újra meg kell halni
az egész világot
mint kenyeret falni
mint egy öregember
aki halni tanul
aki élni tanul
kicsit a világnak
kicsit önmagának
sötétedő házban
kettecske magánynak

.

.

Ahogy vagyok

Nekem saját létem
mint idegen anyag
belém szorul érzem
formálatlan agyag

.

.

Játék

Látom gyermek
neked minden játék
nagy a sár kéred
vegyelek nyakamba
nyakamba veszlek
huszár vagy én lovacska
csatába indulunk hát
azt játszom meghalok
játszom veled de velem
a halál játszik
szemedben rám mosolyog
játszik velem az élet
játszol velem te gyermek
azt játszod te vagy a győztes
azt játszod most meghalok

.

.

Búgócsiga

Forog velem a világ
a világgal forgok én is
búgva forog e játék
e játékkal forgok én is
pörögve búg és énekel
ha nem forog eldől
évekkel évtizedekkel
ezelőtt kellett volna így
forogni táncolni holddal
csillagokkal
szép leánnyal
fájdalmas így nem
engedem hogy fájjon
forgatom hát e csigát
forogjon búgjon álljon

.

.

Öreg vagyok s gyerek

Szeretem ahogy a nap
pásztázza nappalimat
igaz vigasz

Szeretem ahogy a fény
táncoltat porszemeket
szelíd zenész

A karmester itt az ég
a délelőtti égbolt
gyerek vagyok

Nincs szívemben rémület
nem bánom az éveket
amik süket

Konok sötétben éjben
szétszedték szívem lelkem
földi pokol

Otthonom üres padlás
s egy raboknak való priccs
behunyt szemmel

Emlékszem mozdulatlan
feküdtem sötét katlan
üres szívem

Lettem vénülő ember
szeptember lett november
játszik velem

Akartam lenni bátor
kilencszer tízszer százszor
kevés vigasz

Szerettem ahogy a nap
táncoltat porszemeket
s voltam gyerek

.

.

Ilyen egyszerű élni

Kimentem reggel a kertbe
meztéláb a nedves fűre
s felreppent egy kerge lepke
mint egy gyermek
úgy örültem
nedves fűben elfeküdtem
a kék égben elmerültem

.

Sírvers

Kertem bokraiban
kis verebek élnek
porban fürödnek
morzsát csipegetnek

Kertem bokraiban
kis verebek élnek
síromra ülnek
napnak csicseregnek

Nem is a nappali nem a napfényes szoba
a végső nagy titkokkal ragyogással
nem itt és most az előszoba álmomban
ott ülök a földön a szekrénynek dőlve
minden erőm elszállt sokszor
várok itt tudom hogy meg kell halnom
hamarosan a vérem folyik nagy
tócsa látom a félhomályban növekszik
szelíden nézem nincs bennem
szomorúság sőt jól esik itt ülni
várni majd talán valami indíttatás
vagy mégse maradok a végtelenségig
szeretek itt lenni akár évekig is
el tudnék így lenni eseménytelen
csak úgy
minden mindegy
jó nekem így

Valamiért felkelek balra a szoba
ahol a nagy ablakból a parkolót is látni
az ágy ahol mindig is tudtam jól aludni
a régi nagy tölgyfaláda és
az illat ennek a háznak az illata
csak behunyom a szemem és mindig érzem

Jobbról a küszöbön túlról kapok csak fényt
mielőtt belépnék hosszan csak állok most
már érzem az egész testem
nem erő ez csak érzékelés
és érzékelem a mindent átjáró ragyogást
a küszöbre állok a nagy asztal a polcok
az ablak a hátsó kert végül messzebb
a nagy hegy szemem azon
tud megpihenni

Kitárt karral állva
előre dőlök már a mérhetetlen éjben lebegek
már apám csillagligetében úszok megint
mindenem kisimult mindenem árad
nincsenek ízek
minden édes
minden körülvesz
minden örökkévalóság

Érzékelés és Értelem: az ő csodájuk ez
nézlek és látlak és látsz és nem nézek
szemedbe az olyan direkt azt nézem
amit nézel meg ruhád szegélyét
mandínerből nézlek és
látom gyerekkorod és hallom azt a
rejtett hangsúlyt mondatodban és néhány szavad
megjegyzem örökre így fogsz ezentúl állni
álmaimban úgy ülsz ott mozdulatlan pihensz
egy kőrakáson

Zenéd halk hallgatom tudod
sokat kerestem a Tudás Magasiskoláját
alvó figyelmem villám torkánál éberebb volt
éjszakákon át doboltam ősi rigmust
szemembe vágtam és fülembe szúrtam
varangyok nemzőcsontját kígyók
méregfogát titkos tudás testévé akartam
lenni s nem lettem az bennem tátongó üresség
kifosztva
némán figyellek

E kertben utak metszéspontján lombok
bukdácsolásán fény és szószilánkon át
tudom hogy rád mosolygok

Ez az ősrégi írógép dala
első írógépemé azóta volt
kettő aztán rászoktam
a szövegszerkesztőre szép
betűtípusokra hosszú íre
őre űre ékezettel a képernyő
rabul ejt magaalágyűr
az agysejtek hangyaszorgos rakodása
egybemozdul a mikrocsipek gyenge
áramzsibogásával szinte kikapcsolom
kikapcsolom kikapcsolom magam szinte
mint a kerékpárhimnusz:

„Elől csak rázkódnak a dolgok
elől csak rázkódnak a dolgok
a lámpa, meg a dinamó
csak a dolgok rázkódnak elől
meg az agy”

ahogy futnak maradnak el a tájak
kanyarok úgy ömlik ömlik e
szófolyam kilóméter vagy papír
fölé görnyedek szemem a horizontra
emelni de nehéz hát nyomd meg
nyomd meg

„Elől csak rázkódnak a dolgok
elől csak rázkódnak a dolgok
a lámpa, meg a dinamó
csak a dolgok rázkódnak elől
meg az agy”

gyere érj még utol rejtsd hűvös
egzisztenciád távcső mögé vagy kezed
formáld bölcs kaleidoszkóppá vágódj
nyomomba tekerj a hátsótól néhány
centire kifogom neked a szelet
ez a kerékpárosok schíboletje a
szavakon átrajzóké Word
for Windows felhasználóké

„Elől csak rázkódnak a dolgok
elől csak rázkódnak a dolgok
a lámpa, meg a dinamó
csak a dolgok rázkódnak elől
meg az agy”

refrénen megpihentünk két
versszak között gitár és dobszóló
két horizontélmény között öntudatlan
tekerés két próbálkozás
között ősszöveg két
evezőcsapás közt álomkép
súlytalan szavakra ébredés
formálatlan hovatartozás

Két refrén közt pedálozunk
emlékszem első írógépem hogy
varázsolta hűvössé profibbá egyik
szó után a másikat hogy lett a szellem
munkája függvénykapcsolattá a
mondanivaló elkent változóvá szépült rázkódott
égig repült ily üreskönnyedén

Kiscelli utca, 1988

nem volt még tavaszunk csak ez
ez a tomboló harsány zöld és illatos
növések füvek násza ez a május s nyíló
virágként vesz körül s valahonnan mélyről
ismeretlen belső rejtekünkből is ő bódít
taszít e fényes örömburjánzásba s egy
pillanatra a test már nem rohadó húskolonc s
gyönyörével telve nem üres habpárna már
édes rángások szentbeszéde e május
áldott tárulkozása s itt az eredendő a kezdeti
szólalt meg s egy napra egy pillanatra
oly féktelen hogy az már új szelídség

Bogarak kövek zsongása elringat tudatunk
új ösvényei tisztásai sodró visszahullás
illatos hajlatokhoz ölhöz szemekbe sejtem
hiába e felülmúlhatatlan öröm vissz-
fényeként lobognánk lobognánk a hűsítő eső
bőrünket végigperzseli arcom heve rémisztő
szemeid szomorúsága oly szép hullunk egy bizonytalanba
életünk kis rendjei veszve arcom heve rémisztő
szemeid szomorúsága oly szép egy földöntúli
emlék oda vonzasz oda vonzlak ott fogunk élni
testetlen-csillagtalan

Elment tavaszunk ez a május
helyébe forrón ömlött a nap heve
helyébe visszatért (hétköznapunk)