Tisztelgésül életem egyik első Mesterének
Kinyitom szemeim: fény a sötétben.
Tiéd vagyok,
ki annyiszor szeretne,
remény ahány fogan, ha fáj az este.
Szíve zaklat hallgatásnak,
éjem égnek mit kiálthat?
Eszembe jut ma régi-régi álom,
elringat már,
vagyok, mint gyors folyón malom.
Hát lisztté örli víz múlt gyerekkorom.
Szíve zaklat hallgatásnak,
éjem égnek mit kiálthat?
De miért: ami szép, fáj ma e szívnek?
Mi élsz: sajogj!
Pokolra jutsz ma vélem!
Tündér, hamis lidérc álmot bont nekem.
Szíve zaklat hallgatásnak,
éjem égnek mit kiálthat?
Jön hajnal, újra bánt. Úr, aki merjed,
súgd az éjbe,
reményt hogy újra keltsed!
Kinyitom szemeim: fény a sötéted.
Szíve zaklat hallgatásnak,
éjem égnek mit kiálthat?