I M Ferdinand Ulrich
Induljunk
Induljunk tudom félsz én is félek
induljunk sötét sikátor erdején
át undok ez a sötét minek is
hoztalak magammal túl sötét
ez a városrész remélem hogy
mindezt csak álmodjuk te és én
mesélem s ahogy mesélem
a sötét megszelídül lesz belőle
szelíd délutáni erdő tisztás
igaz nem tudhatom mikor lesz
megint undok
.
Olyan szép vagy
Nézem arcod nézlek behunyt szemmel
sírok azon ahogy nevetsz fáj mert szép
mert lehet hogy csak álom e földöntúli
szépségét én álmodom hozzá nézem
arcod tudod valóságos csak az Atya
ölelése valósabb mint a semmi mint a
barátságos tisztás látod már álmodom
tovább ami szép s tapintatos s közben a
semmi énekel sem nem félelmetes sem
nem otthonos
.
Dann ist
alles gestorpen
Édesapánk arcát nézem
keze mozdul elviselhetetlen
szelíd ölelés lassú néma ének
szeráfokkal kerubokkal néma
mélykék ének bírd ki nagyon
kérlek menjünk már tudod hogy
meg kell írjam reménytelen sötétjét
örömtelen szerelmes énekét néma
sikolyát kell lelkembe fogadjam
lelkem nagyobbik felének
legbensőbb termébe
hatalmasra tágult
ékköves palota
kitárt égbolt
.
Édesapánk fájdalmas éjét neked
kell megírjam éjszakából éjszakába
szökni sötét erdőben szeretni az
évszázados sötét lombú fákat
s mindenütt írni írni-írni-írni
nincs más vigasz remegő
sírását síró rajongását
szülési fájdalmát és
a teljes égboltot
rázó zokogását
fiait siratja
mindet
téged
engem
elhibázott
árva életünket
nem tudunk örülni
nem tudunk dalolni
nem élni nem halni innen
a fényre kijutni csak állunk itt
leszegett fejjel a kezünk ökölbe
szorítva s üvöltjük Gyűlöllek! Utállak!
Nem vagy többé Apám! Nem vagy többé
Isten!
Így hát
nincs más mint hogy
írni keserű magányból
keserű magányba körbe
vesz látás sötétje szavak
szótlan néma csöndje majd
virrasztok megkérgesedve
várva harsonák hangjára
pedig tudom sohase
ér véget Apánk
éjszakája
.
megint undok
nem otthonos
kitárt égbolt
I s t e n
éjszakája
.