Imádkozom valakiért: van egy emberem, akiért most imádkozom. Mit is kell tennem? Szövegeket mondani? Kitalálni mire van szüksége? Helyette dolgozni? Rettenetesen imádkozni? Mit is tesz, aki valakiért imádkozik?
Talán azt teszem, mint amit Anyu tett valamikor régen: virrasztott az ágyam mellett ha beteg voltam, ha féltem, vagy csak ott volt, és ezzel segített elaludni. Talán mint mikor régen, a sötétben Apu közelsége biztonságot adott, nem is tudtam erről, azt hittem bátor vagyok, én csinálom azt, hogy nem félek. De Apu volt az: Apu csinálta hogy én nem féltem. Talán most én teszem ezt: a másik valamit meg tud tenni az imában, mert én itt vagyok.
Talán azt teszem csak, amit máskor is megtettem, nem is tettem csak mégis kellettem hozzá: az éjszakai túrán a jelenlétem miatt nem féltek a sötétben a rámbízott gyerekek. Vagy féltek, de azért tudtak nem gondolni a félelemre, hanem csak menni. Talán csak úgy vagyok most itt, ahogy vezetőként ott voltam a táborban, csak épp nem csinálok semmit. Nem fogom a kezét, nem mondok megerősítő szavakat, nem tárom fel előtte a dolgok értelmét. Csak itt vagyok, mert … beköltöztem egy Kápolnába …
Beköltözöm a Kápolnába, hogy az emberem lássa, hogy ott vagyok. Megszólíthat, lepakolhatja a terhét, átadhatja a kérését, amit az Úrtól kér, de most nekem mondja el. Beköltözöm Mária házába, Máriát nézem, az Úr anyját, az Úr hűséges háttérimádkozóját. Gondolatban a Fiúval van, a Fiúért imádkozik. A Fiú hűsége az Anya hűsége, a Fiú dicsősége az Anya dicsősége. Beköltözöm Mária Házába és nézem Őt: az Úr anyját, mindannyiunk anyját. Szemlélem az arcát, az imádságos arcát, átszellemült arcát, fájdalmas arcát. Szemlélem Máriát, látom ahogy könnyek csorognak végig az arcán, a Fiút siratja, vigasztalhatatlan sír, sír és én nézem Őt. Ahogy mindig is, mióta anya lett, mindig is a Fiánál volt, most is vele van.
Máriával vagyok és imádkozom valakiért … Imádkozom valakiért. Virrasztok fölötte? Gondolatban megáldom őt? Rágondolok, mert megérintett Őbenne valami. Megérintett a fájdalma, a tehetetlensége, a vidámsága, könnyei, a lendülete. Megérintett a története, az élete, a szerelme, a magánya, az életének megoldatlansága. Mondott valamit, és engem megérintett az Úr hatalma és irgalma, angyalok suttogását tudtam hallani, a szárnyuk az arcomat érte, imádságuk betöltötte a lelkem, elteltem énekükkel. Mondott valamit, és mintha egy váratlan nagy hullám besodort volna az imádság mélyvizére, a lábam alól eltűnt a talaj, nem tudtam úszni, csak sodort egy mély áramlás, befelé, befelé. Gondolatban még Őnála vagyok, az én emberemnél, akiért imádkozom, akit most az Úr elé viszek, és látom Őt az Úr keresztjénél. Vagy a jászolnál, vagy a lábaihoz borulva. Sír vagy mosolyog, könyörög vagy tehetetlenül hever az Úr előtt, átöleli a lábait vagy kicsi gyermekként az Úr karjában nyugszik.
Gondolatban nála vagyok, az én emberemnél, akiért imádkozom, akiért Mária imádkozik. Az Úr Anyja gyengéden érinti meg Őt, rámosolyog, szemei ragyognak. Mária csodálja az én emberemet, Mária siratja, Mária büszke rá, Mária haragszik Őérte. Már nem teszek semmit, nem akarok, nem mondok, igazából nem is imádkozom, csak hagyom: bennem történjen meg az emberem megváltása. Csak hagyom, hogy az én lelkem hordozza az Ő lelkét, az Ő sebe az én szívemben, az én életerőm az Ő vérében, az Úr sebe az én lelkemben és az Ő sebében, az én szívem az ő szívében, mindketten az Úr szívében. A szívem ritmusa dolgozik, imád és áld, közbenjár, hordoz.