Nem is a nappali nem a napfényes szoba
a végső nagy titkokkal ragyogással
nem itt és most az előszoba álmomban
ott ülök a földön a szekrénynek dőlve
minden erőm elszállt sokszor
várok itt tudom hogy meg kell halnom
hamarosan a vérem folyik nagy
tócsa látom a félhomályban növekszik
szelíden nézem nincs bennem
szomorúság sőt jól esik itt ülni
várni majd talán valami indíttatás
vagy mégse maradok a végtelenségig
szeretek itt lenni akár évekig is
el tudnék így lenni eseménytelen
csak úgy
minden mindegy
jó nekem így
Valamiért felkelek balra a szoba
ahol a nagy ablakból a parkolót is látni
az ágy ahol mindig is tudtam jól aludni
a régi nagy tölgyfaláda és
az illat ennek a háznak az illata
csak behunyom a szemem és mindig érzem
Jobbról a küszöbön túlról kapok csak fényt
mielőtt belépnék hosszan csak állok most
már érzem az egész testem
nem erő ez csak érzékelés
és érzékelem a mindent átjáró ragyogást
a küszöbre állok a nagy asztal a polcok
az ablak a hátsó kert végül messzebb
a nagy hegy szemem azon
tud megpihenni
Kitárt karral állva
előre dőlök már a mérhetetlen éjben lebegek
már apám csillagligetében úszok megint
mindenem kisimult mindenem árad
nincsenek ízek
minden édes
minden körülvesz
minden örökkévalóság