Nem is a nappali nem a napfényes szoba
a végső titkokkal ragyogással
csak az előszoba álmomban
ott ülök a földön a szekrénynek dőlve
minden erőm elszállt sokszor
várok itt tudom hogy meg kell halnom
hamarosan a vérem folyik nagy
tócsa látom a félhomályban növekszik
szelíden nézem nincs bennem
szomorúság sőt jól esik itt ülni
várni majd talán valami mozdul
vagy mégse maradok végig
szeretek itt lenni akár hetekig is
el tudnék lenni csak úgy minden
mindegy jó nekem így
Felkelek balra a szoba ahol
a nagy ablakból a kertet is látni
az ágy ahol mindig is tudtam jól aludni
a régi nagy tölgyfaláda és
az illat a háznak illata csak
behunyom a szemem és érzem
Jobbról a küszöbön túlról kapok csak fényt
mielőtt belépnék hosszan csak állok most
már érzem az egész testem
nem erő ez csak észlelés
és érzékelem a mindent átjáró ragyogást
a küszöbre állok a nagy asztal a polcok
az ablak a hátsó kert végül messzebb
a nagy hegy szemem azon
tud megpihenni
Kitárt karral állva előre dőlök
már a mérhetetlen éjben lebegek
már apám csillagligetében úszok megint
mindenem kisimult mindenem árad
nincsenek ízek minden édes
minden körülvesz
minden örökkévalóság