I. M. Ferdinand Ulrich
Induljunk tudom félsz induljunk
a sötét sikátorok erdején át
undok ez a sötét félelmetes minek
hoztalak magammal túl sötét
ez a városrész túl hosszú
az út titkon remélem hogy
mindezt csak álmodom
s álmomban mesélem s ahogy
mesélem a sötét megszelídül
lesz belőle szelíd délutáni erdő tisztás
barátságos ösvény fodros
felhők elönt egy béke
hogy itt lehetek ez a mi közegünk
a mi erdőnk kedvesen borzongató sötétje
a miénk ez a sötét minket rejt
de ha sötét mert sötét nem
tudhatom mikor lényegül át ismét
mikor tör be újra a rémálom
a sikátorok elviselhetetlen
szorongató sötétje
Nézem arcod nézlek lelkünk
közös szabadsága ez eltelik lelkem
arcod derűs gödröcskéjét nézem
behunyt szemmel sírok azon
ahogy nevetsz fáj mert
tündöklően szép fáj mert
lehet hogy csak álom az
hogy itt ülsz itt ülünk ezt a
földöntúli szépségét derűt
talán csak én álmodom hozzá
álom de mégis valóságos
de nem valós ha nincsen benne
semmi félelmetes ha valós lenne
nem lehetne tisztán barátságos és
nem lesz tisztán félelmetes álomból
álomba tévedek te jössz velem
megmutatom neked az álmot és a valóst
ahogy én álmodom ahogy engem
formál álmod énekel
Valóságos csak az Atya ölelése
valósabb mint a semmi mint
a barátságos tisztás házikó
anyóka meleg kalács
Látod már álmodom tovább
ami szép és kedves s közben
a semmi énekel a semmi átjár tanít
átsemmít sem nem félelmetes
sem nem otthonos
Látod ide hoztalak
a végső sötétbe
az Atya éjszakája ez
benn az ünnepi sokadalom
kinn a rideg sötétség
Az Atya éjszakája kinn
a haragos nagyfiával
benn a házban hagyta
atyai örömét
kinn kiteszi magát
a fájdalomnak
az arcát nézem
belül néma sikoltás
látom keze mozdul egy számunkra
elviselhetetlen szelíd ölelés
hosszú-hosszú sokévszázad óta
hangzó lassú néma ének
tündérekkel kerubokkal
éles örömmel fájdalommal
néma sötét ének
bírd ki nagyon kérlek
viseld el velem fenséges hatalmát
Menjünk te tudod
az Atya éjszakáját kell megírjam
Édesapánk reménytelen sötétjét
vigasztaló fényét kell megénekeljem
Édesapánk örömtelen szerelmes énekét
néma sikolyát kell lelkembe fogadjam
lelkem nagyobbik felének legbensőbb termébe
hatalmasra tágult ékköves palotám
kitárt égboltjába
Az Atya éjszakáját kell megírjam
éjszakából éjszakába szökni sötét
álomból sötét álomba merülni
sötét erdőben ébredni
szeretni az évszázados sötét lombú fákat
szeretni a dohos öreg ház magányát
és mindenütt írni írni-írni-írni
Édesapánk visszautasított síró rajongását
szeret minket és sír vigasztalhatatlan
fiait siratja mindet téged engem
egész elhibázott árva életünket
Nem tudunk örülni nem tudunk dalolni
nem élni nem halni az árnyékból
a fényre kijutni csak állunk itt leszegett
fejjel kezünk ökölbe szorítva ütésre készen
hogy arcába csapjunk képébe
üvöltsük: Gyűlöllek! Utállak!
Nem vagy már az apám!
Nem vagy többé Isten!
Édesapánk éjszakáját az Atya
magányát remegő sírását
szülési fájdalmát egész
teremtetlen tehetetlenségét
a teljes égboltot rázó zokogását
azt kell megírjam
Nincs más vigasz mint hogy írok
nincs más módja a megváltásnak
nincs más módja: sötétből sötétre ébredni
sírásból sírásra derülni
keserű magányból keserű magányba
ébren szenderülni
Az alig kibírható fájdalmon túl
körbevesz a látás sötétje
a megszülhetetlen szavak néma csöndje
Virrasztok megkérgesedtem várok
harsonák hangjára pedig tudom:
soha nem ér véget
Apánk éjszakája
Pestimre, 2024. november-december