Dein verstecktes lächeln
Dein verstecktes lächeln wurde mir zur Atmosphäre des Nachdenkens, zur Atemwende, zum Fest des Todes, zum Fest des Sterbens, umarmt von die Weiche eines unwahrscheinlich feinen Hemdes …
Hier singet und weidet die Mutter, unsre Geliebte Königin.
_________________________________________________
Ha te mosolyogsz akkor én is mosolygok mert
a Te mosolyod az én mosolyom volt az én
mosolyom a te mosolyod volt van lesz mert
tudom miért mosolyogsz mert tudom miért
mosolyogtam mert tudom mit álmodtál mert
tudom miért sírtál és ez így lesz akkor is ha már
nagy leszel és tudsz már beszélni és ez így lesz
akkor is ha majd parancsolsz a szélnek ha majd
jönnek napok nincs kegyelem a földnek mert a te
szíved az én szívem volt van lesz mert belül sírom
a Te könnyed mert fiam vagy mert szívem a szíved
mert érzem amit érzel érzek dolgokat amik mások
szerint nem léteznek tudok dolgokat tudom mit
álmodtál tudom miért sírsz tudom miért mosolyogsz
_________________________________________________
Vieles hast du erlebt, du teure Mutter! und ruhst nun
Glücklich, von Fernen und Nahn liebend beim Namen genannt,
Mir auch herzlich geehrt in des Alters silberner Krone
Unter den Kindern, die dir reifen und wachsen und blühn.
Langes Leben hat dir die sanfte Seele gewonnen
Und die Hoffnung, die dich freundlich in Leiden geführt.
Denn zufrieden bist du und fromm, wie die Mutter, die einst den
Besten der Menschen, den Freund unserer Erde, gebar. –
Ach! sie wissen es nicht, wie der Hohe wandelt’ im Volke,
Und vergessen ist fast, was der Lebendige war.
Wenige kennen ihn doch und oft erscheinet erheiternd
Mitten in stürmischer Zeit ihnen das himmlische Bild.
Allversöhnend und still mit den armen Sterblichen ging er,
Dieser einzige Mann, göttlich im Geiste, dahin.
Keines der Lebenden war aus seiner Seele geschlossen
Und die Leiden der Welt trug er an liebender Brust.
Mit dem Tode befreundet’ er sich, im Namen der andern
Ging er aus Schmerzen und Müh siegend zum Vater zurück.
Und du kennest ihn auch, du teure Mutter! und wandelst
Glaubend und duldend und still ihm, dem Erhabenen, nach.
Sieh! es haben mich selbst verjüngt die kindlichen Worte,
Und es rinnen, wie einst, Tränen vom Auge mir noch;
Und ich denke zurück an längst vergangene Tage,
Und die Heimat erfreut wieder mein einsam Gemüt,
Und das Haus, wo ich einst bei deinen Segnungen aufwuchs,
Wo, von Liebe genährt, schneller der Knabe gedieh.
ch! wie dacht ich dann oft, du solltest meiner dich freuen,
ann ich ferne mich sah wirkend in offener Welt.
Manches hab ich versucht und geträumt und habe die Brust mir
Wund gerungen indes, aber ihr heilet sie mir,
O ihr Lieben! und lange, wie du, o Mutter! zu leben
Will ich lernen; es ist ruhig das Alter und fromm.
Kommen will ich zu dir; dann segne den Enkel noch Einmal,
Daß dir halte der Mann, was er, als Knabe, gelobt.
Friedrich Hölderlin
_________________________________________________
Kicsiny ház
Végső időkről álmodtam. Mindenütt üszkös romok,
az ég borús, kívül-belül szorongató a vidék,
a levegő. Ez a világ elmúlik,
de elmúlása maradandó.
A romok között egy házikó.
Kunyhó? Pajta? Viskó?
Egy kis ház. Körötte ugyanaz a ködös, nyirkos
undok rosszindulat, s mégis máshogy.
A kertje romos, de valahogy mégis
otthonos.
Egy kis ház. Benne aprócska néni, törékeny,
kortalan, töpörödött, csak a szeme csillog.
Csillog, ragyog: okosság, erő,
pajkosság, józanság, játékosság.
Világot a térdein ringató béke.
Vigasztalanul sírókat vigasztaló
anyai bölcsesség. Öl, melegség. Okosság.
Anyácskánk ő: a Bölcsesség hajléka az emberek között.
Az örök bölcsesség házat épített magának,
trónust, ékes tornyot, fészket.
Düledező viskó áll a romok között,
a fiú lakott itt, égi vendég e háznál,
vendég, gazda, szülinapos, kit gyilkosa
saját házában vont kínpadra,
otthonában és városában s a csöppnyi
néne a tűzhelynél sirdogál, hull a könnye.
Ne sírj! Ne sírj! Ne sirasd, most már ő igazgatja
a csillagokat, s e tűz fiait. Ő lobog e tűzben.
Emlékszel, milyen boldogan tartottad kezedben, s milyen
boldogan raktál e tűzre midőn barátaival
körbevették itt asztalod?
Pohár bor. Falat kenyér. Testvérek, fiak,
apák, anyák – mind vendégek nálad,
mind gyermekeid! Ó, Mária!
_________________________________________________
____________________________________________________
Kertünk
Hívlak imádkozni a kertünkbe, hív ez a hely,
hív a kertbe anyánk.
Hív kérőn feltekinteni a csillagos égre.
Ő egészen az Úré a kertben.
Gyere a kertbe, ahol Ő sokat időzött
a gyermekkel, tanította imádkozni.
Innen van ösvény a helyekre,
hová a Fiú elvonult, egyedül.
Ez a kert, ahonnan egyenes út vezet a pusztába,
meredek ösvény a hegyre fel.
Ez a kert, ahonnan van átjárás a Getszeman sötét kertjébe.
A feltámadás hajnali kertjébe. Éden kertjébe.
A misztériumok kertje, a boldogságok kertje.
Az Ő belső világa.
Oda indulunk. Elpihenni ott,
fohászkodni, kérni, kiáltani.
Odavinni őket. Minden élőt minden élő anyjához.
Elidőzni. Lassabban lélegezni. Feküdni a fűben.
Hallani a szellőt s az Úr lépteit a szellőben.
Mélyen aludni. Tisztán álmodni.
Frissen ébredni.
____________________________________________________
Délután
Kinn, a falun kívül,
árnyas hársfa tövében
egy fiatal nő pihen, karja ölében.
Csöpp fiúcska magas fűben szaladgál,
föl a dombon s újra lefelé, s anyja
tűnődve hol őt nézi, hol a távolba réved,
a dombon is túlra, felhők fölé,
komoly s könnyes szemekkel.
Ő tudja már, e széles ég alatt, hiábavalóság,
jönnek-mennek évszázadok, fuvallat, eliramlik,
de ez az óra, a gyermek, a hársfa, a táj: ez
minden idők legboldogabb nyárdélutánja.
____________________________________________________
Öledben
Mária, édesanyám, hadd kapaszkodjak fel öledbe,
lásd, kicsiny, nyolcéves fiúcska,
tele félelemmel, keserű magánnyal,
vegyél fel, hadd kapaszkodjam,
hadd vigasztalódjam, feledkezzek bele
gyermeki önfeledt ölelésbe!
A szabadságot kerestem, gondoltam, mint valami sas,
gondoltam, erős szárnyakon,
falvak fölött, hegyláncok fölé emelkedve,
gondoltam kibírok minden szelet, hideget,
majd belátom a mindenséget …
A méltóságot kerestem, lámpafényes
ünnepséget, mint kedvelt ifjú a sokadalomban,
gondoltam igaz, nagylelkű barátságok
kedélyes otthonos világot
rajzolnak majd körém …
A bölcsességet kerestem, őszintén, bár
sose voltam kitartó, csapongtam,
az ismert, biztos utakat nem követtem,
de az Urat magamhoz közel
sokszor éreztem …
Mária, édesanyám, hadd kapaszkodjak fel öledbe,
gyermeki önfeledt ölelésbe,
magasba, fénybe,
derűbe, csak a kicsik által ismert
egyszerűségbe! Hogy legyek karodban
egy percre újra: a régi, szomorú fiúcska.
—————————————————.
Ellentétek
Anya és szűz.
Tiszta, mert áttetsző. Egyszerűségében,
derűs természetességében
a természet számára ismeretlen.
Tanulatlan lányka, ki a Bölcsességet
tanítja járni, beszélni, elmélyülni.
Az Úr szegénykéje aki a legősibb parancsolatról elmélkedik:
az anya nem tud mást, mint szeretni gyermekét. Koronás
királyné, ki vallomást tesz: “Végül is,
mindent egybevetve: átláttam a Magasságbeli
kimeríthetetlen mélységeit.”
______________________________________