Az ablak nyitva volt,
egyik támlája kitámasztva,
a másik a huzattal
halkan nyikorgott.
Az udvarban valahol galamb
landolt egy párkányra, körmével
kapart, szárnyával az ablakra vert.
Aztán távoli zajok. Kocsik
messziről.
S a közelgő szürkülettel
a fal megtelt levélerekkel.
A tizedik óra körül járhatott.
______________________________________________________________
Ebéd, képtári séta, majd méltó befejezés
I
Vasárnap délután, a húsleves már hasamban, jó lenne
újra éhesnek lenni, fújni táncoló gőzeit, szétszaladtak
a kanálnyi nyílt vizen majd a forró leves eltűnt testem
csatornáiban s benn megteltek tátongó terek. Az
erős sodrás vitte a zöldjét is, úszott:
szélfújta levél lassított felvételen. A tészta már
gyors vizekben zuhogott, éles szik1ák közt
csusszant tovább az árral. S lent, e csobogó
zúgó áramlást elnyelő terem: az ott gyomrom
sötét vízalatti katlan s benne némán, mozdulatlan
mint meglékelt hajó süllyedt alá
hínárok karja közt lejjebb s egyre lejjebb; két húsgombóc.
Körben úszott tündérek kara, lesték a vizen túli
sosemlátott égből érkezőt, s mé1y énekük ö1eIte, siratta
a fuldoklókat.
II
Ahogy képről képre járunk beleszagolok
kertjükbe, a mi vonulásunk egyre bódultabb
ők meg szemünk előtt fel-le szállnak, színek
csorognak sárgák, kékek, látunk bársonyt
hatalmas vándorló drapériákat
lovast nehéz vértezetben, kettészabott
vonagló testeket, kiszáradt cseresznyefákat
dombot, követ, két kisfiút.
Délutáni álmosság száll rám, sőt
már el is unnám, de a részletek!
s megszólal egy ősi üzenet:
„Közelhajolva nézzük.
Megjegyzem örökre
nyugodt kéztartásodat.
Elvesztünk benne, mégis
mintha egyre nézne.”
III
S most, hogy este lett,
most hogy félrevon, hogy mindent
most mégegyszer szemügyre vesz,
egybegyűjt, keres és helyretesz
sorra veszi mind a tárgyakat
szavakat, vonzalmakat, félelmeket,
kalandokat és bennük képeket,
furcsa-fontos pillanatokat és a határokat,
most végül, újra,
halak és mélytengeri rákok, puha csigák s őket
a homokkal együtt nyelő hatalmas kagylók
mind e sötét fenék lakói, alábukó örvények
csobogó vizek, s e vizekben meztelen hableányok:
éneklik hullámtalan áramló nyugalmukat.
____________________________________________________
Simon Zoltánnak
Idősebb voltál, talán egy másik földrészen,
más korban a bátyám lettél volna.
Persze. Azóta már. De mégis.
Mínuszokban a telephelyen. És vacogva, kint
a terepen. Esőben, hóban. Aztán megjött a hőség,
oly erős volt a nap, földhöz vágott.
Kiégett fű himbált a ponyva résén,
mindenütt por szállt, a dögmelegben
ingünkön átszivárgott, s izzadt hátunk
csíkokban így feketedett. Mindenki
némán zötykölődött.
Mi álltunk a tűző napon, a kerítés árnyéka
bőrünkbe égett. A te helyed üres volt,
az éjszakába szöktél, sokezer kávés bódulatban
a cigid szívtad a biliárdasztalnál.
Sokan vagyunk – mondtad, prédikáltad,
szórtad az igét. Sokan voltunk
valóban, s többé már
nem leszünk annyian.
Azokon a folyosókon,
körleteken, ágyakon csönd van.