Márk

A szöveg – kommentárral (hanganyag)
(dolgozunk rajta, hamarosan kész az I. fejezet)

__________________________________________________________

Kommentárok: Joacim Gnilka, Dóka Zoltán, Philip Van Linden

__________________________________________________________

„Márk evangéliumának felépítése olyan, (…) hogy benne minden a keresztre és a feltámadásra irányul.” Gnilka, 16.

„Márkot teológiai történet-elbeszélőnek lehetne inkább tekinteni, mintsem irodalmi értelemben vett történetírónak.” Gnilka, 16.

„Mai ismereteink szerint a sorban második evangélium, Szent Márké a legősibb a négy közül. Szerzőjére, az evangélium-műfaj megalkotójára úgy is tekinthetünk, mint a Názáreti Jézus szenvedésének első «történetírójára».” Martos, L. B., Jézus szenvedésének története Szent Márk evangéliumában, Vigília 2014 (79) 4. 251-259.

„A kutatók – legalábbis közvetve – széles körben egyetértenek a Márk-evangélium keletkezési helyét illetően: azt állítják, hogy a művet pogány-keresztény közösségek számára írták. Hol kell ezeket keresnünk? Galilea, Dekapolisz, Tirusz és Szidón, valamint Szíria mellett a hagyomány alapján főként Rómát említik. Az evangéliumban meglévő hagyományok sokfélesége Galilea ellen szól. A Róma mellett szóló feltételezést a számos latinizmusra hivatkozva próbálták megerősíteni. A legnyomósabb érv a 12,15-ben található, ahol egy pénzérme értelmezése a római pénzrendszerre utalás alapján történik.” Gnilka, 28.

„Az evangélium nem említi szerzőjének nevét, és sehol sem szerepelteti helyette az irodalmi ‘én’-t, mint például Lukács a prológusban (Lk 1,3: edoxe kamoi). Az írás összeállítójának névtelenségét mindenképpen figyelembe kell venni a mű megértéséhez. A szerző, akit a címzettek feltehetően ismertek, háttérbe vonul, és ezzel a műve mögött álló más tekintélyre utal. Ez az egyház igehirdetését megalapozó ige tekintélye, amelyet a szerző a már meglévő sokféle változat egyesítésével gyűjtött össze, hogy az evangéliumban újra szóhoz juttassa. Ha ezt meggondoljuk, ennek megfelelően a szerző megnevezésére irányuló törekvés is veszít jelentőségéből. Amikor néhány évtizeddel az evangélium összeállítása után mégis megneveznek egy szerzőt, ez a helyzet megváltozására utal. A hierapoliszi Papiasz püspök († 120/130 után) megállapítása, aki egyébként egy János nevű presbiterre hivatkozik, apologetikus irányzatot követ. Ő ekkor azon fáradozik, hogy a legősibb evangélium tekintélyét és megbecsülését a Péter apostollal való közvetlen kapcsolat által biztosítsa. Szerzőként Márkot mutatja be: «Péter szavainak tolmácsa volt, és mindazt pontosan lejegyezte, amire csak emlékezett. Az Úr mondásait és tetteit nem egymás utáni sorrendben írta le, mivel ő maga nem hallgatta az Urat, és nem is tartozott kísérői közé, hanem – mint ahogyan már mondottam – Péter kísérője volt, aki a tanítást a (hallgatói) szükség követelménye szerint alakította, és így nem az Úr mondásainak rendszerezését végezte el. Ezért nem hibázott Márk, amikor úgy írt le mindent, ahogyan ő arra emlékezett, mert egyedül csak arra fordított gondot, hogy semmit se hagyjon el abból, amit hallott, és hogy semmiféle hamis tanítás ne kerüljön közéje».”  Gnilka, 26-27.

„Az evangélista saját érdeklődéssel és saját teológiával rendelkezik: «teológiáját az általa befogadott hagyományban meglévő teológia vagy teológiák fölé helyezte».” Gnilka, 17.

„Márk elsődleges szándéka a Jézusra vonatkozó hagyományok továbbadása volt. Az a feladat hárult rá, hogy e hagyományokat egységes keretbe foglalja: és ez az evangélium, amelynek az egyház igehirdetését kellett szolgálnia.” Gnilka, 17.

„Ám az a tény, hogy Jézus az evangélium első harmadában Galileában tevékenykedik, majd vándorlásba kezd, amely Jeruzsálemben halálával végződik, már ahhoz a művileg alkotott kerethez tartozik, amely jelzi, hogy útjának végcélja Jeruzsálem volt. A zsidó hatóságok ismételten kimondott halálos ítéletei arra utalnak, hogy Márk a szenvedés felől kiindulva fogalmazza meg evangéliumát.” Gnilka, 18.

„Márk elbeszéléseiben a tanítványi mivolt témája emelkedik ki legjobban. Ugyanakkor meglepő, hogy a tanítványokkal kapcsolatos ítéletek ellentétes természetűek. Amint már említettük, a tanítványok az elsők, akik felé a meghívási elbeszélésekben Jézus személyes szava irányul. Tizenkettő közülük különleges követésre kap meghívást, és rendkívüli hatalomban részesül (3, 13-19). Befogadják Isten országának titkát (4,10-től), Jézus küldetést ad nekik (6,7-től), és ők az asztaltársak az utolsó vacsorán (14,17-től). E kitüntetéseiktől élesen elhatárolódik az a tény, hogy értetlenkednek és képtelenek felfogni Jézust, illetve szavait. A kutatók egyöntetű véleménye az, hogy Márk kiélezi a feléjük gyakorta elhangzó szemrehányásokat. Csupán néhány példát említünk: nem értik meg a példabeszédeket (4,13; 7,18), a tengeri vihar (4, 35-41) és Jézus vízenjárása alkalmával (6,51-től) kétségbe esnek. A messiásba vetett hit megvallása után értetlenségük elsősorban a szenvedés problémájára összpontosul (9,32; 10,32). A tizenkettő is kemény dorgálásban részesül (9,35). Júdás az «egy a tizenkettő közül» nevet kapja (14, 10.20.43). Péter szégyenletesen csődöt mond (8,33), jóllehet ennek hagyománya korábbi eredetű.” Gnilka, 19.

„Az evangéliumi Jeruzsálem a hitetlen zsidóság székhelye. Onnan jönnek a zsidó hatóságok, hogy Jézust tőrbe csalják és próbára tegyék (3,22; 7,1). Az Iz 6, 9-10-ből származó és a megátalkodottságra utaló részletet (4,12) nem érthetjük, ha nem vonatkoztatjuk Izraelre is. A tagadás, amelyet Jézus szülőföldjén, Názáretben tapasztal (6, 1-6), a hitetlen zsidók magatartására is vonatkozik, és ugyanez érvényes az éles kritikára, amely a törvénnyel kapcsolatos gyakorlatukat bírálja (7, 1-23). A zárójelbe tett szerkesztői megjegyzés (7,3-tól) kifejezetten «minden zsidóra» kiterjeszti e bírálatot. Az étkezésre vonatkozó zsidó tilalmakat értelmetlennek nyilvánítja (7,19). Az elmarasztaló ítéletek felhalmozódnak az evangélium befejező szakaszában. A templom, amelyet csak ez a rész említ, általában negatív ítéletet kap. A kereskedők kiűzésében megnyilvánuló tiltakozás, amely a templomi gyakorlat elleni irányul, és amelyhez a fügefa megátkozásának szimbolikus cselekedete kapcsolódik, fenyegető jelleget ölt (11, 12-19). Ezt a tiltakozást Márk úgy tekinti, mint a kultusz Jézus általi megszüntetését. Ha pedig ehhez hozzákapcsolja a hitről szóló beszédet, amely a tanítványok körében hangzik el (11,20-tól), ennek hátterében a jeruzsálemiek hitetlenségét kell látnunk. A szőlőművesekről szóló példázat és a tekintélyre vonatkozó kérdés (11,27 – 12,12) alkotja az összetűzés csúcspontját. A jeruzsálemi viták a templom körzetébe viszik Jézust (12,13-tól; vö. 14,49). E viták ismét a kultuszra vonatkozó éles bírálattal zárulnak (12,32-től). Jézus megjövendöli a templom pusztulását (13,2), amit a nagytanács előtt zajló perbe szőtt megjegyzés szerint saját művének tekint (14,58; vö. 15,29). A márki szenvedés-elbeszélés szerint a zsidó vallási vezetők ítélik Jézust halálra (14,64), és a főpapok által felbujtott nép követeli Pilátustól a keresztre feszítést (15, 11-15). Jézus kiszolgáltatása a pogány Pilátusnak és ezáltal a zsidó népből való kirekesztése hivatalosan a nagytanács műve, amelynek csoportjait az evangélista a 15,1-ben fel is sorolja.” Gnilka, 21-22.

“Az evangélium központi témája: az Ország ekszúsziájának – földöntúli hatalmának – evangéliuma Jézus Krisztus alakjában. E téma kifejtése az evangéliumban összefoglalható egy képbe.

A felkelő nap a hegy mögött van, majd megjelenik a fák koronája között. Ezzel mintegy láthatóvá teszi, kirajzolja a fákat koronáját – igaz így csak fekete-fehér, pontosabban “fekete-narancssárga”, mégpontosabban “sötétség és nap-szín” képet kapunk. Egész pontosan – az egész képet magunk előtt látva – látunk egy sötét rész, a földet, és egy világos részt, a világosodó eget, és egy napkorongot, mely valójában az égbolt fényességét is adja.

A napfelkelte első szakaszában (1-8. fejezetek?) a napfény teszi láthatóvá mind az eget, mind a fák koronáját. Ahogy a nap kel fel, egyre jobban kirajzolódik a földi világ kontúrja.

A napfelkelte következő szakaszában (6-12. fejezet?)a nap fénye elkezdi vakítani a szemünket. Ezzel együtt egészen megvilágosodik az ég, viszont a fák koronáját már nem tudjuk olyan élesen látni: a fény, amely kezdi vakítani a szemünket, már nem kirajzolja a kontúrokat, hanem inkább mintha feloldaná a határt a fák és az ég között.

A harmadik szakaszban (12-16,8) a nap már annyira vakítja a szemünket, hogy nem tudunk belenézni. Az ég teljesen világos – tehát az ember számára nem-akarva is folyamatosan érzékelhető. Az erdő kezd nem-sötét lenni, színeket kap. A nap közvetlen közelében és a napkorongba épp még “belelógva” (felfelé lógás) a fák egy része eltakarja a napot. Ezt a részt – az erdőnek a napba belelógó – részét valamiképp érzékeljük, de ebbe sem tudunk beletekinteni.

Végül (Mk 16,9 ff)a nap eltávolodik a látóhatártól. Ezáltal az egész föld világos lesz és a szem mindent láthat. A napba hosszan tekintve egy időre megvakulunk. A megvilágított földre tekintve a szemünk azt teszi, amire való: nézi és látja a földi dolgokat. Lassan már csak erőfeszítés által tudjuk felidézni, hogy az erdősáv mely szakaszánál – ez volt Jézus földi alakja – kelt föl a nap. A nap maga a Jézus életében feltáruló isteni ekszúszia.

A tanítványok és az asszonyok megtérése és megnemértése ? A vakító fény arra kényszeríti őket, hogy “félelmükben” elfussanak. Ez jobban kifejezésre juttatja Isten hatalmának Jézusben megmutatkozó misztériumát, mint bármely hitvallás. Ugyanakkor az egyházi redaktor mintegy visszaveti a nap fényét a földre, s megmutatja a misztérium kinyilatkoztásának jótékony hatását az egyház közösségében.

Aki az isteni misztériummal találkozik, mindent “fordítva csinál”. A messiási titok csak azoknak engedetlenségével együtt érthető, akik nem tartják meg. Velük kontemplementaritásban az asszonyok a feltámadás után a missziós parancsot nem követik. A redaktor (16,9ff) azt mondja: a misztérium elől futva menekülő egyház mégis a misztérium megsemmisítő feltárulkozásában születik, újul meg.

A misztérium legmélyebb pontja: Isten hatalma Jézusban megjelent a földön, de megjelenésével mintegy szétmorzsolta Jézus emberi természetét, mely e hatalmat hordozta.” Gabriel Alexander