Bolla István

“‘Az igazság szabaddá tesz titeket’ (Jn 8,32). Igazság és szabadság: mindkettőre minden ember vágyakozik, de általában rendkívül nehéz összhangba hozni őket egymással. Isten adományai az ember számára, de nagy veszélyeket rejtenek magukban. Hányszor fordult elő a történelemben, hogy az ember szabadságvágya zsarnok hatalmakat teremtett, az igazságosságra való hivatkozás pedig rabságot hozott létre! Jézus szavai szerint igazság és szabadság egysége a szeretetben és a megbocsátásban valósul meg, így válunk az Ő tanítványaivá, tanúságot teszünk a Fiúról, akit az Atya küldött.”

“Isten létezésének kizárólagos módja Önmaga kinyilatkoztatása mint abszolút szabadság, amely egy végső alapot ad az ember szabadságának.”

“A papi hivatás lényegét – számomra – a ’szolgálat’ szó fejezi ki a legszemléletesebb módon. Az a szolgálat, amely nem szolgalelkű, hanem hiteles, láttatja Jézus Krisztust, nemcsak a liturgiában, hanem a mindennapi életében is, mert abból a küldetésből táplálkozik, amellyel az Atya küldte a Fiút a világ megváltására”

                      

  Halottak napjára

Nüsszai Szent Gergely „Nagy kateketikus beszéd” című művében kívánatos tartja a keresztény hívek számára azon alapelv állandó figyelembe vételét, miszerint a halálban meg kell látnunk azt, ami emberi, a halál módjában pedig azt kell kutatnunk, ami az isteni valóságra utal. (Nüsszai Szent Gergely: Nagy kateketikus beszéd; in: A kappadókiai atyák, Ókeresztény Írók, 6. kötet, SZIT, Budapest, 1983. 554. o.) Nemcsak az emberi élet, hanem a halál eseménye is egy „rejtett szellemi tartalmat” hordoz magában, amelynek végső alapja az isteni és emberi természet egyesülésében, tehát Jézus Krisztus személyében és kereszthalálában gyökerezik. A Fiú felvette véges, tökéletlen, halandó emberi természetünket, ezáltal élet és halál titokzatos módon összetartozik, nem szakítható el egymástól. A szent író szerint az isteni valóság minden létezőt áthat és fenntart, tehát a halál eseménye nem egy élettörténet abszolút befejezettségét, hanem az emberi személy végső teljességének ígéretét hordozza.

Szeretteink, barátaink, hozzátartozóink halála minden embert (hívőt és nem hívőt egyaránt) próbára tesz. Úrrá lesz rajtunk a fájdalom, a megrendültség, a kétségbeesés érzése, egy rémisztő űr, egy áthidalhatatlan szakadék tárul fel előttünk, betör az életünkbe a szerencsétlenség tapasztalata, amely szétrombolja megszokott életvitelünket. Az ember elbizonytalanodik, minden kétségessé és kérdésessé válik előtte, nyomasztó vagy beszédes hallgatásba burkolózik. Csak a könnyek enyhíthetik némileg az elhunyttól való megfosztottság érzését, szinte ez marad a gyászoló számára az egyetlen vigasztalás. A másik ember halálának tapasztalata tehát akarvaakaratlanul a saját életünk értelmességének kérdését veti fel. A lelkiismeret számadásra szólíthat fel, felelősségre vonhat tetteimért az elhunyttal kapcsolatban. A pszichológia –nagyon helyesen- gyászmunkának nevezi ezt a folyamatot: sem az egyes ember, sem egy nemzet nem térhet ki a lelkiismeret szólítása elől, amely válaszadásra késztet mindenfajta önvád vagy önsajnálat nélkül. (Ebben az összefüggésben különös élességgel vetődik fel a halál problémája a temetetlen holtak vagy az igaztalanul elítéltek esetében: nem lehet hazugságba/ hallgatásba burkolózni, mert az élők helyett majd a halottak fognak beszélni.)

Korunk embere – aki a látszatbiztonságra való törekvéssel és a sikerorientált életörömmel jellemezhető – nem akar tudni a halálról. A halál ténye számára egy baleset, amelyet megpróbál kétségbeesetten elrejteni önmaga és mások elől: megpróbálja száműzni szürke kórházi folyosók alagsorába, mindent elkövet azért, hogy ne váljon a saját életében mások halála elbeszélhető-személyes eseménnyé. Mivel mindent birtokolni akar, nem engedi, hogy megérintse a mulandóság tapasztalata: veszedelmesen keveredik benne a fokozódó életundor és beteges halálfélelem. Folyamatosan menekül földi végességével való szembesülés elől. (Ennek a szellemi állapotnak nagyszerű leírását találjuk Szent Ágoston „Vallomásai” című könyvének negyedik fejezetében, ahol beszámol egy gyermekkori barátjának elveszítéséről. A szent írót a halál ténye rádöbbenti, hogy barátjában valami mulandót szeretett az örök helyett, miközben azt hitte, hogy ő sohasem halhat meg. A pótolhatatlan veszteség hiánya kínozza, saját létezésének semmissége.)

Amikor szeretteink eltávoznak e földi világból – megtöretünk… Hasonló módon, ahogy Jézus megtöri a kenyeret és szétosztja tanítványainak, ahogy megtöretik a kereszten: „végsőkig menő” szeretete ott nyilvánul meg teljes egészében, ahol minden emberi próbálkozás csődöt mond… a halálban. A Fiú küldetése a kereszten éri el csúcspontját, megtörténik a végleges elszakadás a Jézus és a tanítványok között (Péter elbújik szégyenében a Mester háromszori megtagadása után, a többiek szétszéledtek, egyedül János áll a megrendült Máriával a kereszt alatt), hogy egy radikálisan új viszony alakuljon ki Isten és az ember között. „A szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8)- mondja Pál apostol: ezt a szeretetet azonban nem egy önző, vak szenvedély táplálja, amely képtelen elengedni az elhunytakat (hagyván őket szellemként lebegni élet és halál között), hanem hiteles emlékezés, hűség és elkötelezettség vezérli. Olyan szeretet, amely soha nem teszi elhagyatottá az embert, mindig vele és érte van, és a halál hatalma… megtörik.

Zalaszentbalázs, 2008.

Pünkösdre

Sokan katasztrófaként élik a bábeli nyelvzavart és az emberiség szétszóratását, holott Isten ítélete kegyelmi alászállásként fogható fel. Isten az egynyelvűség mítoszának szétrombolásával kiűzte az emberiséget a történelem színpadára. Bábel tornya örök kísértés az abszolút nyelv megalkotására, amit megtanulhatunk, de sohasem érthetjük meg, helyettünk beszél, mondatja magát, elrejt igazi önmagunk elől. Az apostolok pünkösdi tapasztalata, mint a Szentlélek eljövetele, kiáradása, a Szentháromságos Egy Isten személyes szeretetközösségének végső megnyilvánultsága. Az Egyház születésnapja, mivel tagjai küldetésüket ajándékként kapják arra, hogy a szétszóratásra ítélt emberiséget összegyűjtsék új közösségként Jézus Krisztus nevében. Ennek a közösségnek azonban a szeretet nyelvét kell beszélnie, amelynek nincs előre elsajátítható nyelvtana, nem kell szabályrendszerekhez igazodni, hogy állítsunk valamit. A szeretet nyelve sohasem válhat politikailag korrekt szövegeléssé, fecsegő magánnyá, zajos némasággá, mert így elveszítené megszabadító jellegét. Jézus Krisztus küldetése minden ember számára üzenet, az emberiség összes nyelve által megszólaltatható.

Balatonfenyves, 2017